Értem én a védőnőt is, aki a legjobb szándékkal nézett a szemembe, mikor a terhességgel kapcsolatos éppen soros aggodalmaimat (nem fordul be, elfolyik idő előtt a magzatvíz, fertőzésem van, amiről nem tudok, me-la-nó-mám van (?!?), soroltam neki, és mondta, hogy szerinte MINDEZ abból következik, hogy még NEM DOLGOZTAM FEL a petesejtdonációt, de azért ökölbe szorult a kezem.
Egyrészt: mit jelent az, hogy feldolgozni? Másrészt hogy kell azt? Ha mosolyogva azt mondanám, hogy minden szipiszupi és boldogan horgolgatom a világoskék rékliket (mi.az.a.rékli) akkor elégedett lenne velem a védőnő?
Van bármi konstruktív javaslata, hogy mégis mi a francot kéne csinálnom KONKRÉTAN? Gondoljak rá? Ne gondoljak rá? Beszéljek róla? Ne beszéljek róla? Írjak naplót színezzek mandalát? De nem vitatkoztam vele, főleg, mert hozzátette a másik felét is a mondatnak, miszerint "de ő nem akar beleszólni", és itt elöntötte az agyamat a köd, és csak arra koncentráltam, hogy mégis valahogy elkerüljem az édes jó anyukája emlegetését. Gyorsan áttértem hát a szoptatás témára, és igyekeztem visszanyerni az önuralmamat.
Lóf*szt vagyok túl rajta.
Ha a baba-korú kisfiamra gondolok, akkor most épp kisebb gondom nagyobb ugyan ennél, mert leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy hogy fog odalent kiférni, mennyire fog vajon fájni és a 10 hét sok vagy kevés ahhoz, hogy felkészüljek egy vadidegen kis lény fogadására.
De ha arra gondolok, hogy lesz egyszer 8 éves, meg 10 éves, meg kamasz (Úristen, KAMASZ), lesz pofátlan, idegesítő, fogja azt mondani, hogy nem szeretlek (ezt Marci épp tegnap mondta először), meg hogy nem vagy a mamám (ezt még nem találta ki, de felteszem csak idő kérdése), és fog tanulni az iskolában a genetikáról, meg a kromoszómákról, és haza fog jönni azzal az elképesztő felismeréssel, hogy nálunk ez máshogy van, mint máshol, és ezzel a veszteséggel majd kell kezdenünk valamit... nos ezt még nem DOLGOZTAM FEL.
De azért elég jól haladok, már tudom, hogy ez csak az egyik lesz a sok nehéz téma közül, és hiába készülök rá, biztosan más lesz neki nehéz, mint amit én nagy okosan kimatekozok, és azt is tudom, hogy nekem is veszteség lesz, de nem olyan veszteség, mint amilyennek képzeltem: mardosó, fájdalmas hiány, hanem inkább olyan, mint hogy olyan jó lenne, ha a férjem nem lenne fáradtan és éhesen egy goromba faszfej, és baromira bírnám, ha egy árnyalattal (10 árnyalattal) romantikusabb lenne, és tudom is irigyelni a nőtársaimat, akik virágot-csókot-ölelést-vacsorát-ékszert kapnak anélkül, hogy megrendelnék explicite, de ettől még soha, semmiért nem cserélném el, és nem sírom tele a párnámat sem, csak néha elmerengek, hogy nahát, ez nem adatott meg.
A jóhír viszont, hogy már majdnem készen állunk, hogy elkezdjünk vitatkozni a gyerek nevén. A férjem buzgón olvassa a Nagy utónévkönyvet (nem is: előbb MEGKERESTE az utónévkönyvet, ez hetek projektje volt), és már az N betűnél tart.
Ha ez nem felkészülés, akkor mi?