petesejtdonáció - szubjektív

petesejtdonáció - szubjektív

"Még nem vagy túl rajta"

2019. február 20. - elégjóanya

Értem én a védőnőt is, aki a legjobb szándékkal nézett a szemembe, mikor a terhességgel kapcsolatos éppen soros aggodalmaimat (nem fordul be, elfolyik idő előtt a magzatvíz, fertőzésem van, amiről nem tudok, me-la-nó-mám van (?!?), soroltam neki, és mondta, hogy szerinte MINDEZ abból következik, hogy még NEM DOLGOZTAM FEL a petesejtdonációt, de azért ökölbe szorult a kezem. 

Egyrészt: mit jelent az, hogy feldolgozni? Másrészt hogy kell azt? Ha mosolyogva azt mondanám, hogy minden szipiszupi és boldogan horgolgatom a világoskék rékliket (mi.az.a.rékli) akkor elégedett lenne velem a védőnő? 

Van bármi konstruktív javaslata, hogy mégis mi a francot kéne csinálnom KONKRÉTAN? Gondoljak rá? Ne gondoljak rá? Beszéljek róla? Ne beszéljek róla? Írjak naplót színezzek mandalát? De nem vitatkoztam vele, főleg, mert hozzátette a másik felét is a mondatnak, miszerint "de ő nem akar beleszólni", és itt elöntötte az agyamat a köd, és csak arra koncentráltam, hogy mégis valahogy elkerüljem az édes jó anyukája emlegetését. Gyorsan áttértem hát a szoptatás témára, és igyekeztem visszanyerni az önuralmamat. 

Lóf*szt vagyok túl rajta. 

Ha a baba-korú kisfiamra gondolok, akkor most épp kisebb gondom nagyobb ugyan ennél, mert leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy hogy fog odalent kiférni, mennyire fog vajon fájni és a 10 hét sok vagy kevés ahhoz, hogy felkészüljek egy vadidegen kis lény fogadására. 
De ha arra gondolok, hogy lesz egyszer 8 éves, meg 10 éves, meg kamasz (Úristen, KAMASZ), lesz pofátlan, idegesítő, fogja azt mondani, hogy nem szeretlek (ezt Marci épp tegnap mondta először), meg hogy nem vagy a mamám (ezt még nem találta ki, de felteszem csak idő kérdése), és fog tanulni az iskolában a genetikáról, meg a kromoszómákról, és haza fog jönni azzal az elképesztő felismeréssel, hogy nálunk ez máshogy van, mint máshol, és ezzel a veszteséggel majd kell kezdenünk valamit... nos ezt még nem DOLGOZTAM FEL. 

De azért elég jól haladok, már tudom, hogy ez csak az egyik lesz a sok nehéz téma közül, és hiába készülök rá, biztosan más lesz neki nehéz, mint amit én nagy okosan kimatekozok, és azt is tudom, hogy nekem is veszteség lesz, de nem olyan veszteség, mint amilyennek képzeltem: mardosó, fájdalmas hiány, hanem inkább olyan, mint hogy olyan jó lenne, ha a férjem nem lenne fáradtan és éhesen egy goromba faszfej, és baromira bírnám, ha egy árnyalattal (10 árnyalattal) romantikusabb lenne, és tudom is irigyelni a nőtársaimat, akik virágot-csókot-ölelést-vacsorát-ékszert kapnak anélkül, hogy megrendelnék explicite, de ettől még soha, semmiért nem cserélném el, és nem sírom tele a párnámat sem, csak néha elmerengek, hogy nahát, ez nem adatott meg. 

A jóhír viszont, hogy már majdnem készen állunk, hogy elkezdjünk vitatkozni a gyerek nevén. A férjem buzgón olvassa a Nagy utónévkönyvet (nem is: előbb MEGKERESTE az utónévkönyvet, ez hetek projektje volt), és már az N betűnél tart. 

Ha ez nem felkészülés, akkor mi? 

A bejegyzés trackback címe:

https://legszebbajandek.blog.hu/api/trackback/id/tr6114639402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Eliot Vance 2019.02.21. 09:44:24

Kedves Elégjóanya!
Egy közel két éves "brnoi baba" apukájaként olvasom a blogod. Mi is petesejt donációsok voltunk. Ahogy olvastam a történeted, újraéltem a mi történetünk egy-egy fejezetét. Jó volt, és most egy kicsit azt érzem, hogy pár dolog még nekem is feldolgozatlan... Az elmúlt két évben ezekkel a gondolatokkal nem volt sok időnk foglalkozni, mert egy újszülött azért elég sok napi teendőt okoz. Minden esetre most jó újra végigmenni ezeken a részben nagyon jó, részben kicsit rosszabb emlékeken.
A nagyobbik gyerekünk normál módon született, így nekem is van "összehasonlítási alapom".
Én úgy látom, hogy ha másfél évesen az ebédnél kaján mosollyal harmadszor önti ki a vizét, akkor pontosan olyan mérges tudok lenni rá, mint amikor a nagyobbik tette ugyanezt. Viccet félretéve nálunk szerencsére a mindennapokban nem okoz semmi zavart vagy eltérést a két gyerek eltérő "eredete".
Azt gondolom, hogy első körben nekünk, szülőknek kell elfogadni, hogy akárhonnan is származik, ő száz százalékban a mi gyerekünk. Ha nap mint nap tudjuk így kezelni, akkor talán könnyebb lesz neki is, amikor megérti azt a kis különbséget, amiben ő más. Persze én is félek tőle, amikor majd előjön ez a kérdés, de bízom benne, hogy ha szükséges, akkor kezelni tudjuk. :-) Egyébként ez működik az élet sokkal apróbb dolgaiban is a gyerekek felé. Ha én száz százalékban hiszek benne, hogy most lefektetem/nem veszem meg neki a csokit/megíratom vele a házit/nem kapcsolom be a tévét, akkor sokkal könnyebben "átmegy", mintha kétségeim vannak. Akkor mindig átejtenek, hisztiznek. Legalábbis nálunk így van. Mindkettőnél.
Ha kétségeid vannak, vagy kétségeid vannak, hogy kétségeid vannak-e, akkor esetleg nézd meg a kapcsolatanalizis.hu weboldalt. Feleségem járt a várandósság alatt Müller Zsófiához, és nagyon sokat segített. Sok mindent egyenesbe tudtak tenni. Rajta nem látok semmilyen kétséget azzal kapcsolatban, hogy nem ő a biológiai anya. Pedig ő is "agyalós" típus.
Amúgy egy korábbi gondolatodra még írok. A "kicsalt ötös" nálunk is felmerült. Ez nem egy kicsalt ötös! Ti is, mi is a tíz körmötökkel kapartátok össze. Rengeteg szenvedés, sok idő és utánajárás van benne. Attól, hogy kicsit más módon jött össze, még ugyanolyan értékes. Illetve lehet, hogy mi, donorosok egy kicsit többre értékeljük, hogy lett egy gyerekünk.

elégjóanya 2019.02.24. 08:52:55

Köszönöm a választ! Olyan jó hallani, hogy mások is döntöttek így, vannak ezen az úton... És megerősítesz abban, amit én még csak sejtek és remélek, hogy egy szeretetteljes kapcsolatban majd kezelhetők lesznek a veszteségek, a fájó dolgok.
Igen, ismerem a kapcsolatanalízist, járok is már ősz óta. Rengeteget segített. Egyáltalán: rengeteget segített valakivel őszintén beszélni az összes ezzel kapcsolatos dilemmámról, és ugyan nem pontosan értem, hogy hogyan segített anélkül, hogy egyetlen dilemmámra is pontos választ kaptam volna, de valahogy mégis átrendeződött bennem egy csomó minden. Jó volt sok időt eltölteni a kisbabával kapcsolatos gondolataimban, kimondani azokat a fájó dolgokat, amiket nem illik, meg nem mertem. Sokat segített abban, hogy most reménységgel várjam ennek a picurkának az érkezését. Nem azzal a reménységgel, hogy ez pontosan ugyanolyan lesz, mint Marcival volt, hanem hogy ez egy nagyon jó történet lesz, a saját történetünk, ami más, mint az eddigiek, de attól még boldogító, jó történet.
süti beállítások módosítása