Eldöntöttük. Eldöntöttem. Nem bírom ki, ha nem lépem meg. Meghalok, megőrülök, ha nem lépem meg. Beadtuk a papírokat. Mondanám, hogy az út elején állunk, de valójában dehogyis. 10 hónapja, amikor először hangzott el egy leállított stimuláció után a Brno szó, azt se tudtam, miről van szó. NEKEM ajánlják a petesejtdonációt? NEKEM, aki 36 éves vagyok, akinek van egy két éves kisfia, aki az első lombikpróbálkozásból összejött? Akinek még van négy államilag finanszírozott próbálkozása?? Aki... aki ÉN VAGYOK a kurva életbe hát nem érti meg senki, hogy ez én vagyok és ez VELEM nem történhet meg? 

Egész nyáron viaskodtam ezzel a diagnózissal. Ismerősök nyugtatgattak: nem eszik olyan forrón a kását, egyszerűen jobb orvoshoz kell menni, egyszerűen újra kell próbálni, egyszerűen bízni kell a testemben... elmentünk hát a legjobbakhoz. Itthon és külföldön. Utánajártam, mi is ez az egész korai petefészek-kimerülés, és megtaláltuk azt az orvost, akiben maximálisan, teljesen megbíztam. Elolvastam az ide vonatkozó szakirodalmat. Még két lombik-próbálkozásunk volt, fizetősen. Ez az út kellett, hogy apránként felismerjem: nincs tovább. Alig-alig van olyan ciklus, amikor szóbajön a stimuláció, és ugyan termelődnek petesejtek, azok nem olyan minőségűek... nem untatok senkit a részletekkel. Elmentünk a falig, és azon egy kicsit túl. És most itt állok....ezer kérdéssel. 

És nagyon egyedül érzem magam. 

Próbálom elképzelni, milyen lesz? Abban biztos vagyok, hogy szeretni fogom, pontosan úgy, ahogy a kisfiamat. Ez az a megnyugtató, melegséges gondolat, amihez mindig visszatérek, mikor már úgy érzem, megbolondulok. 
De ezen kívül? 

Fogom látni, hogy nem hasonlít rám? Fog ez hiányozni? És neki? Jó ég mit mondok majd neki? És mit mondok másoknak? Mit válaszolok a néninek a buszon, aki azt mondja, "tiszta anyja"? Mi a fészkes lószart érdekel engem most a néni a buszon? Hogy ejtem ki majd egy normális, épelméjű beszélgetésben azt a szót, hogy PETESEJTDONÁCIÓ? 

És ott vannak a mély kérdések: önző vagyok? Életre hívok valakit, akinek nehezebb sorsa lesz, mint a kisfiamnak, csak mert én akarom. Nehezebb sorsa lesz, mint az osztálytársainak. Persze lesznek olyanok, akik egy egyéjszakás kalandból születtek. Az tulajdonképpen olyan, mint egy spermadonáció. És lesznek, akiknek a szülei korán elváltak, és az anyjuk azt kívánja, hogy bár ne abból a spermából születtek volna. Az ő helyzetük sem lesz könnyebb. Jó, akkor már lesz egy egész kis csapat, akiknek jó szar lapokat osztott az élet. De én magam választottam ezt a gyerekem számára. Tudtam, hogy nehéz lesz, és rábólintottam. 
Másfelől olyan fontos a genetika? Nem elég, hogy látja a szememben, hogy mindennél jobban vágytam rá? Hiszen ha már itt lesz, akkor tudni fogom, hogy kizárólag attól a cseh nőtől származő pici babával vagyok képes boldog lenni, és örülni fogok, hogy pont olyan lett, amilyen. De vajon ő ezt érteni fogja? Persze, ha majd anyuka lesz. De addig? 

Ki válaszolja meg nekem ezeket a kérdéseket? Miért vagyok ilyen rohadt egyedül? Hol bujkálnak a többi anyukák? Ó, de irigylem az örökbefogadókat, akiknek vannak találkozóik, csoportjaik, blogjaik, könyveik.... Én meg külföldi oldalakat bújok, hátha elmondja valaki, milyen is ez. És barátok titkon mutogatnak anyukákra, hogy "szerintem ő is..."

Persze fogadhatnék én is örökbe. Lehet, hogy a fiam születése előtt meg is tettem volna. Most viszont már tudom, milyen csodálatos érzés, hogy bennem növekedett, hogy én szültem meg, hogy hozzám bújt azzal a kis újszülött ráncos arcocskájával, és megnyugodott, ahogy szoptattam. Istenem, hogy imádtam a szoptatást! Hogy ennek a csöpp pici lénynek kizárólag rám van szüksége a túléléshez és a boldogsághoz (jó, valójában csak a cicimre, de mégis). Erről nem voltam képes lemondani. 

Jövő héten kapunk egy időpontot. Megyünk Brnoba. Reméljük, születik még egy gyerekünk. Én titokban abban reménykedem, hátha mi leszünk azok a szerencsések, akiknek még több is. Akkor a picikém sem érezné egyedül magát ezzel a sorssal. 

Patchwork család. Hát, nem így képzeltelek.