Minden rendben. Mármint ha az elképesztő, egész nap tartó émelygést leszámítva. 
Amire minden létező ismerősöm széles mosollyal reagál, nem értik, hogy VÉRESEN KOMOLY A DOLOG... 
Mantraként ismételgetem magamban, hogy ezazamirevártam-ezazamirevártam, de én arra az édes pici babácskára gondoltam, az émelygést valahogy el-fe-lej-tet-tem Marci óta... pedig ilyen volt, bizony ilyen, legalább a terhesség 12. hetéig, de inkább tovább. 

Marci egyébként aggódik értem, ami irdatlan cuki és egyben nehezen kezelhető, mert ő (úgy tűnik egyedüliként a környezetemben) még olyan egyszerűen gondolkodik, hogy az émelygés és a fetrengő mama az rosszat jelent. Úgyhogy bújik, puszilgat, én meg próbálom magyarázni, hogy ezt a magocska csinálja, amit a pocakomba rakott a doktor bácsi. Nem biztos, hogy ez a tökéletes út "juhéééé jön a baba" attitűd kialakítására, de valamit csak kell mondanom. Azt, hogy a rengeteg orvoshoz járás mögött nem valami szörnyű betegség van, ami miatt rettegni kell, hanem az, hogy szeretnénk, ha baba lenne a mama hasában, ezt már két és fél éves korában elkezdtük mondogatni, mert annyit kellett orvoshoz mennem tavaly (és legtöbbször csak vele tudtam együtt menni), hogy úgy döntöttem, mielőtt Marci azt képzeli, halálos beteg vagyok, leteszem a felvilágosítás alapjait. 

Megint egyre többet gondolok arra, hogy is fogjuk megmondani, és MIKOR és KINEK azt, hogy ez a kisbaba nem az én petesejtemből született. 
Egyik hajnalban eszembe jutott, hogy mit akarok majd mondani a kicsinek: 

Te petesejtdonációval születtél, ami azt jelenti, hogy a mama AJÁNDÉKBA kapta a sejtecskét, amiből te nőttél a pocakjában, és te voltál a mama életében a LEGSZEBB AJÁNDÉK. 

Vagy valami hasonlót. Esetleg rövidebbet. Vagy hexameterekbe rendezem és kiadom Homérosz álnéven,
A cél az lenne, ahogy az örökbefogadóknál tanultam, hogy rögtön, a nulladik kilóméternél megismerje a szót, és tudja, hogy ez egy nagyon-nagyon-nagyon örömteli dolog számunkra. A mondat második felével egyébként nagyon elégedett vagyok. Az irdatlanul technikai petesejtdonációs kifejetést meg nagyon nehéz megkerülni...

De az első jelentés A Küszöbön Túlról: ugyanolyan érzés. Nem csak az émelygés igazi, hanem a rettegés a pici embrióért, és az izgalom, ha megnézem, hol tart a magzat a 7. héten, az elolvadás a kis embriócskák képeit nézegetve, a hitetlenkedés, ha az éppencsak számomra látható pocakdomborodást nézem, minden teljesen UGYANOLYAN, mint Marcinál volt. És ez azért nagyon megnyugtató.