Amikor a fodrászom megkérdezte, nem gondolom-e, hogy ha túlságosan erőltetem a dolgot, akkor az vissza fog ütni valahogy, és a SORS MEGBOSSZULJA, mert például ő három lombikos családot is ismer, akinél beteg lett a gyerek, azt gondoltam, hogy ha most kitépném az ollót a kezéből és a nyaki ütőerébe szúrnám, a bíróság biztos megértené. 

Plusz már most mondom, hogy ha még valaki megemlít egy olyan távoli ismerőst akinek PONT UGYANEZ a diagnózisa volt, és utána spontán teherbeesett mégis, az is kórházba fog kerülni nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel. 

És nem szeretnék még egyszer válaszolni arra az idióta kommentre sem, hogy nekem legalább van egy gyerekem. És nem, nem a kétségbeesetten próbálkozó gyerektelen ismerőseim mondják ezt, hanem az elégedett két-három gyerekesek, akik az utolsó szülésük másnapjától arról beszélgettek, hogy hogy védekezzenek, mert ők ugyan be nem vállalnak még egyet. 

Ha pedig bárki a közeljövőben még egyszer előhozakodik Gyuri bácsi teáival, akkor egész egyszerűen szétrobban a fejem. 

És egyébként azokra is dühös vagyok, akik most megint terhesek. Boldogan, gondtalanul, várják a következő orvosi vizsgálat eredményeit, csacsognak a rosszullétről... óóó de szeretnék már végre én is megint rosszul lenni! Mosolygok és válaszolgatok, és magamban olyan sztorikat gyártok, hogy a Csipkerózsika irigy gonosz banyája járhatna hozzám délutáni korrepetálásra. Az egyiknél azt gondolom: nem baj, neked olyan szar a házasságod, hogy két év múlva elvált, gyerekeit egyedül nevelő anyuka leszel. Ha-ha-ha. A másiknál elképzelem, hogy egy ilyen személyiségű embernek tuti nem lesz százas a gyereke. (Úristen, milyen ember vagyok én??????! Még leírni is borzalmas.) Elmondom a csúcsok csúcsát, a banyaság banyaságát, a rosszindulat csimborasszóját: ha vetélésről hallok, van bennem egy kicsi hang, ami örvendezik, és azt kiabálja, de jó, nem én vagyok egyedül nyomorult! Saját petesejttel is lehet szenvedni!!

Ha a fodrászom ezt hallaná, tuti azt mondaná: Nem gondolod, hogy ezzel BEVONZOD a problémákat? 

Nem, nem gondolom, hogy bármit be lehet vonzani a világon. De azt gondolom, hogy ha látnák az emberek, milyen szarfej is vagyok valójában, egy kilpméteres körben elkerülnének. 

De.

Nem.

Látják.

Csak azt látják, hogy mosolygok, és hogy vagy kösz jól, meg hogy dolgozom és sikereim vannak, irigykednek rám a szakmai előrejutásomért, vagy azért, hogy szép helyen lakunk, vagy hogy milyen szépen visszafogytam a szülés után (az utolsó lombikpróbálkozásnál amúgy három kilót híztam, és további ötöt tervezek a mértéktelen depresszív zabálás következtében, egy nyári nadrágom sem jön rám, csak azok a lebernyegek, amiket a hippik hordtak woodstockban és a combjaim kidörzsölődnek a hájrétegek összedörzsölődése miatt). 

Oké, most vettem egy mély lélegzetet, magamba néztem, és el kell ismernem, nagyon-nagyon dühös vagyok. Csak éppen nincs kire. Azokra a szerencsétlenekre, akiket összehoz velem a balsorsuk, és nem bírnak egy értelmes reakciót kipréselni magukból az én fájdalmamra, rájuk persze könnyű, de valljuk be ők csak rosszkor voltak rossz helyen.

Egész egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehetséges az, hogy nincs tovább? Mindig van még egy dobás, nem? Még egy lehetőség?? Mindig van valahol még egy tiszta bugyi a szekrényben, csak nagyon-nagyon kell keresni!!! Hát most nincs több tiszta bugyi. Annyira szeretnék előreugrani az időben, és megnézni 1 év múlva, mi történt, és aszerint eljárni. Születik-e gyerekem petesejtdonációból? Mert persze muhahahaha senki nem garantálja, hogy az a két jó minőségű blasztocita, amit ígérnek, ténylegesen be is ágyazódik. 60-70% a sikerességi ráta, de mi van, ha pont én leszek az a 30? Mindkétszer? 
Mi van, ha kifizetjük a kurvapicsa sok pénzt, aztán mégsem sikerül? Belevágunk egy másodikba? 

Szóval van nálam ez a nyugodt, ringatózó babavárós hangulat mostanában. :D Három kineziológus és négy auratisztító megfeszített hathavi munkájával talán esetleg embert lehetne faragni belőlem. És még én akarok anya lenni. Így nem lehet nekifutni egy petesejtdonációnak! De mégis így futok neki, mert valami azt súgja, hogy a kételyeim egy része csak akkor bír megoldódni, ha ténylegesen belevágunk, bármi lesz is. 

Mert: hát jó, akkor nem lesz ugyanolyan. Biztosan más lesz, mint az első babával. És akkor mi van? Persze az első babával is voltak kételyeim. Pontosan emlékszem arra a megfeszített igyekezetre, hogy ÉREZZEK a baba iránt valamit a pocakomban, és persze éreztem is izgalmat, meg várakozást, meg aggodalmat, de akkor én azt képzeltem, hogy nem ezek az igazi anyai érzések, hanem ilyen sze-re-tet-fé-lét kéne éreznem a még meg nem született magzatom irányába. És amikor megszületett, még akkor is várni kellett arra a mindent betöltő érzésre, hogy szeretem, először csak az az ösztönös izé volt, a bújás, az aggódás, a körülötte forgolódás. Aztán mégis milyen jól kilógta magát!

Így lesz ez itt is. Egyszer majd nevetek magamon, hogy hogy izgultam, vajon ugyanazt érzem-e a második baba iránt, mint az első iránt. Hány vérszerinti szülő nem érzi ugyanazt a két különböző temperamentumú gyereke iránt, de mivel mindkettő vérszerinti, el se gondolkodik ezen. Csak kérdés, mikor lesz már az az "egyszer".