Régen nem írtam. Elmebaj az élet, vagy csak nálunk... nem tudom. De most, MOST leültem, és megírom, milyen az egy donoros babának az anyukájának lenni. 

Előszöris Dávid irtó cuki. A legcukibb korban van, négykézlábazik, hat (hö!) foga van, és kacag, kacag mindenen... és ÉN VAGYOK AZ ANYUKÁJA! Nem tudom értitek-e, ÉN!!! Egy az egyben ugyanaz történt, ami Marcinál is annak idején. Méregettem-nézegettem az első hetekben. Szoptattam-csucsujgattam, szaglásztam, és kicsit bizony idegen volt. Aztán... aztán elkezdtem észrevenni, hogy bizony felismer. Minden két hetes ügyességét összeszedve mikor adtam át az apjának oda-göm-bö-lyö-dött a nyakamba, hogy ne adjam. Esküszöm befúrta magát. Amúgy is szeretett nyakba fúrva pihenni, és ettől is elolvadtam. Ő kiválasztott engem, és határozottan, egy csecsemő őszinteségével kifejezte, hogy én vagyok az anyukája, punktum, mától az örökkévalóságig tőlem várja, hogy megnyugtassam, megetessem, és nekem tartogatja a ragaszkodásának legjavát. Később ez még erősebb lett. Mikor láttam, hogy a szemecskéivel néz engem. Csak néz, néz néz, mintha én lennék a világ legizgalmasabb látnivalója. Utána jött - úgy hat hetesen - az első fintorka, amiről láttam, hogy mosolyogni próbál. Rám. Ezeket az érzéseket nem lehet leírni, de mindenkit megnyugtatok, hogy Dáviddal a szerelembe esésem pontosan ugyanúgy zajlott, ahogy Marcival. Semmi különbséget nem érzek szeretet és ragaszkodás dolgában a két gyerek között. Ugyanaz a melegséges, boldogságos érzés, és ez valószínűleg azért van, mert senki a világon olyan nyíltan, őszintén, és kendőzetlenül ki nem fejezi a szerelmét, mint egy pár hónapos gyerek. Mikor felnövünk, elveszítjük ezt a képességünket (sajnos). Még a legnagyobb szerelmünkre is kicsit félve pillantunk nagyon gyöngéden, kicsit mindig röstelljük ezeket az érzéseinket, hátha kinevet, hátha visszaél vele, meg aztán annyi más dolgunk van ugye... szóval ritkák az ilyen gyönyörű meghitt pillanatok. A babák nem ilyenek. Dávid még egy rövid wc-keféhez benégykézlábazás után is sugárzik, ha meglát engem, mintha azt mondaná: "mama! De jó, hogy itt vagy! Már ANNYIRA vártalak!!!! Én pedig szétcsattanok a boldogságtól, hogy ekkora szerelem tárgya lehetek...

Más, mint a bátyja. Izgatottan figyelem a karakter-különbségeket az első perctől kezdve, egyébként nem a donor-mami aggódó szemével, tényleg egyszerűen kiváncsi vagyok, milyen lesz ez a második kis emberke, próbálom megtippelni a kis megmozdulásaiból, hogy milyen lesz a személyisége? Észrevettem például korán, hogy míg Marcinál minden búra-bajra fájdalomra a szopi volt az egyetlen megoldás, Dávidot amíg meg nem nyugtattam, egyáltalán nem érdekelte a szopi. Kicsit megnyugodni a vállgödrömben, kicsit kisírni magát, és AZTÁN lehet szopi. Ez még akkor is így volt, ha elvétettem a lépést és éppen azért sírt, mert éhes volt. 
Ezzel aztán egy tévképzetemet sikerült is leépítenem: mindig azt gondoltam (és ezt sugallta a környezetem is), hogy Marci azért olyan eltökélten szopi-párti, mert én minden kis rezdülésére az arcába tolom a cicimet. És azt is mondták, hogy így milyen nehéz lesz majd elválasztani, és nehéz is volt. 

Ezzel együtt a második gyereknél - hiszen én már rutinos anyuka vagyok kéremszépen, tudom én hogy kell megnyugtatni egy babát - pontosan ugyanannyira próbáltam a szopival nyugtatást, és be kellett látnom, hogy itt kéremszépen ez nem működik. Dávid is szeret szopizni, de szó sem volt 50 perces szoptatásokról, 10-15 perc alatt elintézte az egészet. Ettől még ugyanúgy a mamánál szeretett lenni, de a szopi maga nem volt olyan fontos. Ezt tuti nem én csináltam, mert én már előre spóroltam a hosszú szopik alatt elolvasott könyvekre... nos ezt a kifogást sajnos nem tudtam használni. És a jóslat másik fele is bevált - azóta látom, hogy Dávid örömmel és szívesen eszik mást, ha én nem kínálnám a szopival (mert szerintem egy 9-10 hónapos még jó, ha szopik), simán abbahagyná, vagy csak éjszaka kérné. Most is szívesen szopik, de elkunyerálja a kenyeremet, beleeszik a főzelékembe, felszedegeti az ételmaradékokat a földről és --- khmmm --- a kanapé alól... 

Ennek megfelelően nincs olyan se, mint Marcival, hogy itt-ott-úton-útfélen nekiállna rólam lebontani a ruhát, hogy hozzájusson a szopihoz. Marci ha játszott valahol, egy idő után megjelent nálam, és elszántan, mint egy kis tank belemászott az ölembe, kereste a cicit, eltéríteni nem volt lehetőség. Dávid is meg-megérkezik a játékból, de ilyenkor egyszerű odabújást kér, semmi nem utal rá, hogy szopira vágyna. Pedig az én rutinom az, hogy már bontom a blúzomat, de be kell látnom, hogy ez az én megoldásom, neki mindegy, milyen formában kapja a mamát. Elfogadja a szopit, de ha nincs, úgy is jó, ha csak felveszem. Nyilván a donoros gén... :D Azért nevetek, mert egy ismerős, velem nagyjából egyszerre szült anyuka szintén ugyanezt éli meg az első  és második gyerekével, pedig neki saját petesejtből van mindkét gyereke. 

Összefoglalva bölcsességem morzsáit: a gyerekek különbözők, ehhez nem kell donorbabának lenni. Uff. 

Eszembe jut-e, hogy donorbaba? Igen. Az az igazság, hogy sokszor. A meghitt pillanatokban, mikor a karomban fekszik és csodáljuk egymást, eltölt a hála aziránt a nő iránt, aki ezt két éve lehetővé tette, és aki már talán el is felejtette az egész sztorit. Ilyenkor el is szoktam susogni Dávidnak, hogy mennyire örülök, hogy megkaptam őt. 

De vannak kevésbé jó pillanatok is. Mikor Marcival játszunk, és Marci mostanában annyira nagyon hasonlít rám... a szeme, a szája vonala..., és olyan jól esik látnom, hogy hasonlít rám, és hogy milyen gyönyörű kisfiú...! (Még véletlenül se gondoljátok, hogy én gyönyörű lennék, nem vagyok az, tökátlagos vagyok, de ő szőke, nagy kék szemekkel, hosszú fekete szempillákkal... elképesztő szép gyerek.) Na ilyenkor van egy szúrás bennem, hogy Dávid nem fog rám hasonlítani. Sose fogom felfedezni benne a szemem, vagy az apám szája vonalát, vagy a bármit. Aztán benégykézlábaz hozzánk Dávid, és olyan irtó cuki, hogy a szúrás elmúlik, és egyszerűen boldog vagyok, hogy pont ilyen, amilyen. 

Ráadásul Dávid olyan szinten egy az egyben az apja klónja, hogy az valami elképesztő. Néha arra gondolok, hogy talán mégsem petesejt donáció volt, hanem klónozás...? És ez is nagyon jól esik egyébként. Nagy szeretettel nézem őket, apját és fiát, ahogy egymással játszanak, ahogy Dávid örömmel nevet rá az apjára és hogy már megtanulta a nagy lakásban, merre is van a dolgozószobája, hogy hogy kacag, ha megtalálja őt az íróasztal mögött, és hogy az apja milyen szeretettel néz rá... ezek csupa csodálatos pillanatok. Igazán, őszintén örülök annak, hogy az apja génjei ott vannak benne. 

Meg kell mondjam, hogy Marcinál is úgy van, hogy bizonyos tulajdonságaiért vetélkedünk egymással, mindketten meg vagyunk győződve róla, hogy a mi génünk. Haha. Pedig egyszerű: minden jó tulajdonsága egyedül az enyém. A férfiak az ilyesmit túlbonyolítják. 

Én meg közben egyre jobban hasonlítok a vén boszorkány nagynénikémre... komolyan, az élet akkora szívás, egy csomó gyönyörű ember volt a családunkban, erre én pont őt kapom! Kettő napja látogattam meg (az a kioktató fajta, aki mindig figyelmeztet, hogy kávézáskor az ember nem CSÖRÖMPÖL a kiskanállal, hogy csak párat kever rajta, és hogy úrinő SOSE hagyja a kávéscsészében a kanalát, hanem szépen kiteszi a csészealjra.). Ott volt egy másik vén denevér barátnője, és elragadtatva csapta össze a kezét, hogy mennyire de mennyire hasonlítok a drága Elvíra nénire...! Azon gondolkodtam, hogy a kiskanalat a bal szemébe szúrnám, az jobb, vagy rosszabb lenne etikett szempontjából, mint ha a csészében csörömpölök vele?
Szóval nem válogathatjuk meg, milyen géneket öröklünk, na. Nekem Elvíra néni jutott, ha jobban belegondolok lehet egy cseh nővel jobban jártam volna. Bocs anyu. 

Ülök a kanapén. Dávid alszik. Hosszú idő után ismét elolvastam egy könyvet, Edith Eva Eger: a Döntés című könyvét. Egy holokauszt-túlélő pszichológusnő ír arról, hogyan tette meg lépésről lépésre azt az utat, hogy tovább tudjon élni, a traumái ellenére. Meg nem tudom mondani, hány húrt pendített meg a lelkemben. Amikor leírja, hogyan idézte föl azt a végzetes pillanatot, amit mindig el akart felejteni, hogy ő mondta ki gyanútlanul Mengelének, hogy az édesanyja az anyja, nem a testvére. Hogy hogyan visszhangzott ez a mondata a gondolatai között, és érezte felelősnek magát azóta is anyja haláláért. Leírja, hogy a megbocsátás azt jelenti, hogy gyászolunk. Elgyászoljuk azt az életet, aminek a lehetőségét elveszítettük. Elismerjük a fájdalmát, a veszteségét. És ezzel együtt lehetőséget adunk magunknak, hogy magunkhoz ölelhessük azt az életet, amit viszont kaptunk, amit élhetünk, azokat a lehetőségeket, amiket megragadhatunk. 
Amikor ezt olvastam, tudtam, hogy hozzám szól. Itt ülök, Dáviddal a karomban, és a hátam mögött ott a sok "mi lett volna, ha". 

- mi lett volna, ha nincs az a gyerekkori betegségem, aminek során elvesztettem az egyik petefészkem? 
- Ha a szüleim hamarabb reagálnak, nem várjuk meg, amíg hashártyagyulladással kerülök kórházba? Akkor talán... esetleg egy kis rutinműtéttel megoldható lett volna az, ami miatt egy sok összenövést produkáló nagyműtétet végeztek rajtam. 
- mi lett volna, ha hamarabb döntök a gyerekvállalás mellett, nem csak 34 évesen? 
- Mi lett volna, ha nem megyek bele abba a ciszta-műtétbe négy évvel ezelőtt, ami után összeomlott az egy megmaradt petefészkem működése? 

Most jöttem rá, a könyvet olvasva, mennyire nem bocsátottam meg saját magamnak azt, hogy így alakult az élet. Mennyit hibáztattam magam magamban, amiért nem szóltam annak idején korábban a nyugtalanító tüneteimről, meg hogy bíztam abban a két orvosban, akik pár éve a második műtétet javasolták. Hányszor tévedtem magamban arra az ösvényre, hogy a "mi-lett-volna-ha" életet éltem. Amiben a testem nem roncsolódik, amiben könnyen teherbe esem, amiben a második gyerekem is a saját petesejtemből származik.  
Megbocsátani... azt jelenti, hogy végérvényesen elfogadom, ez már sohasem lesz. Lehetett volna, igen, de nem lesz, el kell búcsúzni tőle. Mint mikor egy balatoni nyaralásra hangolódunk, és kiderül, hegyvidéki túrára mehetünk csak. Amíg el nem búcsúzunk a testünket cirógató napsütés és a hűs hullámokban ringatózás képeitől, nem tudjuk majd élvezni az erdő és a hegyek szépségeit. Mindig csak a csalódás és a hiány lesz. Mennyi örömtől fosztanánk meg magunkat vele...
Azt is megtanultam Edith Eva Egertől, hogy fájhat. Mindig fájhat, mindig járhat szomorúsággal, ha arra az életre gondolok, ami elveszett. Nem kell letagadni, úgy tenni, mintha nem lenne veszteség. Se most, se később. De ha elfogadom, hogy bizony elvesztettem valamit, akkor tudok igazán örülni annak, hogy nem vesztettem el MINDENT. Hogy lett egy életem helyette. Más, mint amit terveztem, amit képzeltem, de ebben az életben is vannak nagy örömök, tartogatott nagy ajándékokat, amik azon a másik úton nem vártak volna. Megerősödött a hitem... megtanultam sokkal jobban becsülni a családom... megbocsátóbb és engedékenyebb lettem saját magammal... és mindennek kiteljesedéseként a legszebb ajándék:Dávid! És még valami: a lehetőség, hogy talán lesz még gyerekem, ami szintén nem várhatott volna azon a másik úton. 

Elbúcsúzni valamitől, ami sajnos nem lehetett, megbocsátani magamnak azokat a döntéseket, amik ide vezettek, és ezzel utat nyitni az örömnek azért, ami van. Azt az életet szeretni, amit élhetek, és nem azt siratni, ami nem adatott meg, mert másfelé kanyarodott az életem. 
Hálát adni, hogy ebben az életben olyan boldogságok várnak rám, mint hogy megismerhetem és szerethetem Dávidot, láthatom őt és Marcit együtt, egymást szeretve felnőni. 
Megbocsátani - magamnak. Elsiratni. Aztán örülni annak, amit kaptam, és boldognak lenni. 
Hogy hol tartok benne? Azt hiszem, most megértettem valamit, amit a sejtjeimben már eddig is éreztem. Ezt az utat járom már hónapok óta, és most megint léptem egyet előre. Apránként eljutok oda, ahol lenni szeretnék. Talán ezt jelenti a "feldolgozni". 

Egy hete megszületett a második kisfiam, úgyhogy végérvényesen és teljesen patchwork család lettünk :) 

Hogy milyen is ez...? 

Elmondom őszintén. megszületett, és én csak azt éreztem elsőre, hogy én ezt még egyszer biztosan nem tudnám végigcsinálni. Mármint a szülést. Ami egyébként könnyű volt, Semmi 20 óra vajúdás, semmi oxitocin vagy hasonlók, szóval én már a sima szüléstől is kidöglöttem, és úgy gondoltam, hogy so-ha-töb-bet. Aztán odaadták a kisfiamat, és nagyon, de nagyon koncentráltam, hogy most mit is kéne érezni. Csengtek a fülemben a mondatok más anyáktól, hogy "az a felejthetetlen pillanat", meg hogy hogy sírtak, meg hogy milyen megható volt, nekem nem volt ilyen egyszerű eufóriát érezni. Inkább egyfajta csodálkozást éreztem, hogy "ő tényleg bennem volt???" Aztán babusgattam, szoptattam, nézegettem a kis körmöcskéit-ujjacskáit, és arra gondoltam, hogy lesz-e olyan cuki, mint a tesója...

Ez a gondolat kísért egyébként az első két napban folyamatosan, és annak ellenére, hogy Marcinál is megállapítottam annak idején magamban, hogy nem is olyan szép, mint vártam, és mi lesz így velünk, most megint elfogott ez az érzés, hogy MI LESZ, HA NEM LESZ SZÉP??? És akkor vajon fogom-e azt gondolni, hogy azért nem szép, mert nem a MI gyerekünk (hö! Mert az ugye csak szép lehet). Nos, jelentem, ezen túlestünk, a kis Dávid gyönyörű kisfiúvá kezd gömbölyodni, és nagyon jó érzés dédelgetni. Nincs az a teljes agymosott állapot, mint Marcinál volt, amikor vécére se mentem ki a gyerek nélkül, csak ha az apja bement, és egész álló nap csak mellette üldögéltem az ágyban, de azért legszívesebben mindig vele lennék. 

Sokat gondolok arra a nőre, akitől a petesejtet kaptam, nem fájdalmasan, inkább kiváncsian, és hálásan. Arra is gondolok, hogy milyen lesz majd Dávidnak ezzel a történettel felnőni. 

Valahogy így kezdtem elmondani neki: "Tudod, Dávidkám, te nagyon kalandos úton jöttél a családba, ezt úgy hívják, hogy petesejt-adományozás, ami azt jelenti, hogy a magocskát, amit a mama hasába tettek, egy néni adományozta, vagyis ajándékozta nekünk. És ez volt a legeslegszebb ajándék, amit valaha kaptam életemben!". Egyszer már el is mondtam neki, csak mondjuk pont aludt, úgyhogy van rá esély, hogy nem fog emlékezni rá... :) 

Gyakorlom, hogy beszéljünk róla, gyakorlom, hogy merjek róla gondolkodni, hogy ki merjem mondani a félelmeimet ezzel kapcsolatban, legalább magamnak. 
Marci ovijában már megkaptam az első "nagyon hasonlít rád"-ot, de elütöttem azzal, hogy nézzenek csak rá az apjára, és az illető rögtön mondta is, hogy ja tényleg, tiszta apja. Ez egyébként pontosan így volt Marcinál is, úgyhogy ezen nem akadtam fenn. 

Szóval összefoglalva a szülésen túl, a Nagy Találkozás után sem tudom minden kérdésemre a választ, vagyis ezek gyanítom kísérni fognak még egy darabig. 
Hogy hogyan kell elmondani, hogy hogy a legjobb másokkal beszélni róla, hogy kinek kössem az orrára és kinek nem... ezek mind-mind olyan kérdések, amikre csak újra és újra visszatérni tudok, véglegesen megválaszolni őket nem. 
Azt viszont biztosan érzem, hogy pontosan ugyanannyira fogom szeretni, ahogy Marcit, pontosan ugyanúgy nem az első pillanattól éreztem, ahogy nála sem, és azt is tudom, hogy ha valaha meg fogja kérdezni, hogy akarnék-e  másik, "saját" kisfiút magamnak, akkor tiszta szívből fogom tudni válaszolni, hogy nem, nekem pontosan ez a krumpliorrú, szállóhajacskájú, hosszúujjú kis csodababa kell, aki a most már mindörökre a mi kisfiúnk. 

Isten hozta!

Értem én a védőnőt is, aki a legjobb szándékkal nézett a szemembe, mikor a terhességgel kapcsolatos éppen soros aggodalmaimat (nem fordul be, elfolyik idő előtt a magzatvíz, fertőzésem van, amiről nem tudok, me-la-nó-mám van (?!?), soroltam neki, és mondta, hogy szerinte MINDEZ abból következik, hogy még NEM DOLGOZTAM FEL a petesejtdonációt, de azért ökölbe szorult a kezem. 

Egyrészt: mit jelent az, hogy feldolgozni? Másrészt hogy kell azt? Ha mosolyogva azt mondanám, hogy minden szipiszupi és boldogan horgolgatom a világoskék rékliket (mi.az.a.rékli) akkor elégedett lenne velem a védőnő? 

Van bármi konstruktív javaslata, hogy mégis mi a francot kéne csinálnom KONKRÉTAN? Gondoljak rá? Ne gondoljak rá? Beszéljek róla? Ne beszéljek róla? Írjak naplót színezzek mandalát? De nem vitatkoztam vele, főleg, mert hozzátette a másik felét is a mondatnak, miszerint "de ő nem akar beleszólni", és itt elöntötte az agyamat a köd, és csak arra koncentráltam, hogy mégis valahogy elkerüljem az édes jó anyukája emlegetését. Gyorsan áttértem hát a szoptatás témára, és igyekeztem visszanyerni az önuralmamat. 

Lóf*szt vagyok túl rajta. 

Ha a baba-korú kisfiamra gondolok, akkor most épp kisebb gondom nagyobb ugyan ennél, mert leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy hogy fog odalent kiférni, mennyire fog vajon fájni és a 10 hét sok vagy kevés ahhoz, hogy felkészüljek egy vadidegen kis lény fogadására. 
De ha arra gondolok, hogy lesz egyszer 8 éves, meg 10 éves, meg kamasz (Úristen, KAMASZ), lesz pofátlan, idegesítő, fogja azt mondani, hogy nem szeretlek (ezt Marci épp tegnap mondta először), meg hogy nem vagy a mamám (ezt még nem találta ki, de felteszem csak idő kérdése), és fog tanulni az iskolában a genetikáról, meg a kromoszómákról, és haza fog jönni azzal az elképesztő felismeréssel, hogy nálunk ez máshogy van, mint máshol, és ezzel a veszteséggel majd kell kezdenünk valamit... nos ezt még nem DOLGOZTAM FEL. 

De azért elég jól haladok, már tudom, hogy ez csak az egyik lesz a sok nehéz téma közül, és hiába készülök rá, biztosan más lesz neki nehéz, mint amit én nagy okosan kimatekozok, és azt is tudom, hogy nekem is veszteség lesz, de nem olyan veszteség, mint amilyennek képzeltem: mardosó, fájdalmas hiány, hanem inkább olyan, mint hogy olyan jó lenne, ha a férjem nem lenne fáradtan és éhesen egy goromba faszfej, és baromira bírnám, ha egy árnyalattal (10 árnyalattal) romantikusabb lenne, és tudom is irigyelni a nőtársaimat, akik virágot-csókot-ölelést-vacsorát-ékszert kapnak anélkül, hogy megrendelnék explicite, de ettől még soha, semmiért nem cserélném el, és nem sírom tele a párnámat sem, csak néha elmerengek, hogy nahát, ez nem adatott meg. 

A jóhír viszont, hogy már majdnem készen állunk, hogy elkezdjünk vitatkozni a gyerek nevén. A férjem buzgón olvassa a Nagy utónévkönyvet (nem is: előbb MEGKERESTE az utónévkönyvet, ez hetek projektje volt), és már az N betűnél tart. 

Ha ez nem felkészülés, akkor mi? 

Hát erről főleg nincs semmilyen irodalom nekem kéznél. Jobb ötlet híján külföldi oldalakról igyekszem tájékozódni, ott azt ajánlják, hogy már nagyon korán, 2-3 éves korban kezdjük el az ún. "pelenkázóasztal-beszélgetéseket", hogy aztán természetes legyen a téma. 
Namost Marci most 3,5 éves, és jelenleg már az univerzumról, az állatvilág bonyolult rendszeréről, vírusokról baktériumokról miegyebekről értekezünk, tehát a 2-3 éves gyerek már bőőőőven benne van abban a korban, amikor ráeszmélt a világra, ezért én ezt egy picit későnek tartom. 

Amire én vágynék, hogy ez természetes módon épüljön bele a mindennapjainkba, ne pedig egy naaaagy beszélgetés legyen, aminél aztán anyuka (jelen esetben én :) ) megkönnyebbül, hogy na, elmondtam, akkor majd egy év múlva újra előszedjük a gyerek meg épp akkor nem figyelt vagy túlterhelte az infó és nem ér az egész semmit. 

Azt is írja az irodalom (és egyébként az örökbefogadók is ezt mondják, hogy azért is érdemes hamar kezdeni, hogy anyuka belejöjjön a témáról való beszélgetésbe, és az első, döcögős mondatok még akkor hangozzanak el, mikor a baba tényleg nem érti, mire meg már érti (szerintem 3 évesen ez már bőven megvan), addigra én is hátha belejövök. 

Szóval most keresem az életünkben azokat a pontokat, ahova probléma nélkül be lehet csempészni a témát. Jelenleg az ötleteim: 

- nálunk sok családi fénykép van a falon, amiket Marci pl. már jól ismer, néha spontán körbemegy és végigmondja, hogy itt apa meg anya és a pocakjában már ott vagyok én is, "itt még ki se vagyok találva" (ahogy tőlem hallotta egyszer). Úgyhogy arra gondoltam, hogy előkeresem a nyári brnoi fényképeinket, és egy-kettőt kirakok a falra. Idegeneknek ez nem lesz informatív, nyaralós képek, sétálunk a férjemmel egy külföldi városban. De Marcinak - és később a pici babának - el lehet majd kezdeni belemesélni, hogy nééézd, itt kaptuk meg a magocskát attól a nénitől, itt már a pocakomban vagy! 
Így a fókusz nem azon van, hogy mélyen a szemébe nézek és elmondom, mennyire nem is az én vérem ő, hanem azon, hogy egy örömteli élményünket - amit még a falunkra is kitettünk - megosztom vele. És mellesleg hall arról is, hogy itt volt egy másik néni is, aki ajándékozott nekünk valamit. 

- hasonlóképpen pl. nálunk szokott lenni rövid esti imádság, és ott lehet a néniért imádkozni, akinek olyan hálás vagyok, hogy adta nekem azt a pici magocsákát, amiből az én kisfiam megszületett nekem! Persze nem minden áldott este, de időnként, amikor nekem eszembe jut, amikor engem elönt a hála, miért ne lehetne. 

- Arra is gondoltam, hogy megünnepeljük majd a napját, mikor a magocska a családba érkezett. És később majd kimegy a család együtt is Brno-ba, akár többször is a kisgyerekkor során, hogy lássák, szívesen gondolunk erre a városra, örömmel megyünk vissza, nyaralunk ott, mint az életünknek egy fontos, örömteli helyszínére.

Eddig jutottam mostanáig, de talán majd még eszembe jutnak más utak is, ahogy ezt erőltetés nélkül be lehet csempészni a hétköznapokba, hogy a baba, később kisgyerek érzékelje, ez valami jó dolog, aminek örülünk, amitől nem kell félni. A rázósabb részét elég, ha akkor megérti, mikor már van egy stabil hite arról, hogy ez számunkra, a mi családunk számára egy öröm. 

Nem írtam, mert éltem a boldog kismamaság heteit. Pontosabban az émelygős, egész nap rosszullevős, minden ultrahang előtt izgulós kismamaság heteit éltem, most 23 hetes terhes vagyok, és már jó régóta tudjuk, hogy kisfiút várunk!

Nem írtam, mert úgy éreztem, hogy egyre inkább nem ide tartoznak az érzéseim, hogy azok, akik ezt a blogot (talán, remélem) felkeresik, hogy erőt merítsenek mások történeteiből, hogy ne érezzék magukat egyedül, már nem a boldog babavárásra kiváncsiak. Nem is nagyon tudtam mit írni, mert az érzéseim ezzel a kalandos teherbeeséssel kapcsolatban apránként, lassan-lassan, hétről-hétre változtak, és nehéz is lett volna összefoglalni. 

Elkezdtem járni anya-magzat kapcsolatanalízisbe, és rengeteg téma került elő ott. 
Mit jelent az, hogy család? Kik egy család igazából? Valahogy ki kellett bontakoznom abból a csapdából, hogy család az, akik VÉR szerint, genetika szerint összetartoznak. Jó, de akkor mi is az? Meg kellett küzdenem azzal az érzéssel, hogy ha nem azt az utat járom, amit MINDENKI jár, akkor kívülálló vagyok, csodabogár. El kellett döntenem, hogy ez az én döntésem, hogy nekem így lesz családom, hogy mi így leszünk egy család, bárki bármit gondol. Hiszen eddig is úgy volt, hogy bárki bármit gondolt, én döntöttem az életemről, és hoztam olyan döntéseket, amiket nem hagyott jóvá a családi tanács. Az én családomban még az is furaság, hogy a férjemnek van már egy gyereke, aki hol itt van, hol nincs. Hogy hogyan???? Hogy valakit nevelek, aki Nem Az Enyém???? Mások családjában vannak példák (pozitívak és negatívak) arról, hogyan is kell nem-vérszerinti viszonyok között eligazodni. Nálunk hetedíziglen számontartják, hogy valaki nem a valakicsodának a gyereke, hanem csak MOSTOHAgyerek, vagy FÉLtestvér (ami nyilvánvalóan nem igazi testvér, még akkor sem, ha együtt nevelkedtek a nulladik perctől). Innen indulok én. 

És ez olyan mélyen van beleírva az agyamba, hogy annak ellenére sok dolgom volt vele, hogy egy másik részem röhög saját magán, haladó nézeteket vall. De az érzés, hogy ez nem "igazi" család, hogy én nem leszek "igazi" anyukája ennek a gyereknek, azért sokáig ott kísértett, és ez kétségkívül összefügg a családi örökségemmel. 

Azért beszélek múltidőben, mert ez lassan változóban van. A baba már nagyon mocorog, az ultrahangképek egyre pontosabban mutatják a kis arcocskáját, és látom, hogy milyen szép kis fejecskéje van, finom álla, pofikája... és a mocorgásokkor úgy érzem, jól érzi magát velem. Egyre többet gondolok rá, és képzelem, mikor motoszkál odabent, hogy na, az én kisfiam most éppen felébredt, vagy nyújtózkodik. Már egyáltalán nem egy kis idegen lény, hanem az én kisfiam. 

Az elején sokat rugóztam rajta, hogy hogyan mondjam el a környezetemnek az ő születéstörténetét. Azóta ez is sokat tisztult bennem. Az egyik furcsa változás, hogy már nem kínos, szörnyű teherként élem meg, vagy rejtegetnivaló - de mégis kikívánkozó - titokként, hanem olyasmiként, ami egyáltalán nem lényeges. Inkább arra kell magam trenírozni, hogy bizony kell majd erről beszélni a gyerek(ek)kel, és hogy a csudába fogom nem elfelejteni, hogy beszélgessünk majd erről, mikor nekem ez most már igazából mindegy. Mert az a kis arcocska, az az én kisfiam arca, nem egy cseh nőé, hanem az enyém. Minden sejtje (na jó, kettőt kivéve), belőlem van, én fogadtam be, én vigyázok rá, én mondtam igent az ő életére. Én alakítom át a saját életemet éppen most, hogy a saját világomban helye legyen, mondom le a munkáimat, készülök rá, hogy két hónap múlva abbahagyok mindent, hogy aztán már csak rá tudjak figyelni. Én szántam rá az életem következő három évét az ő fejlődésére. 

És hallgatok az ösztöneimre. Akinek kellett, annak már elmondtam, tudja a szűk családom, szülők, testvérek (nyilván, az első perctől), tudják az unokatestvéreim.... és kész. Ennél több embernek nem kell elmondanom. Ezek után már csak olyan vallomások jönnek, amiknek valahogy "helyük van" a kapcsolatban. A barátnőim, akik végigkínlódták-szenvedték velem az elmúlt évek reménykedéseit és csalódásait. És néhány olyan ismerős, akik saját maguk is nehéz döntéshelyzetben vannak, nem éppen ebben, de hasonlóban. Amikor ezzel a történettel melléjük tudok állni, és el tudom mondani, hogy nem minden kerek, szép családi történet olyan 100%-os, mint amilyennek látszik, de abban is lehet boldognak lenni. Hogy nem csak nekik adatott fura, nehéz, girbegörbe családi életút. Egyszóval, mikor a vallomás közelséget teremt, összetartozást, és nem kívülállást. És magától értetődően nem mesélem el a családi nagykarácsonyon, ahol mindenki egymást túllicitálva meséli, hogy kinek a gyereke milyen zseniális és kinek az élete tökéletesebb. Persze, demonstratíve elmesélhetném, hogy megtörjem ezt a rémesen felvágós hangulatot, de nincs kedvem állandóan ebben a szerepben lenni. Hazudozni, vetíteni én is tudok. Az én történetemet ajándékként szánom azoknak, akiknek szükségük van rá, akik merítenek belőle, akik értik. Hála Istennek már nincs szükségem olyan támogatásra, mint az elején, már nincs szükségem mások elfogadására. Már nem kell az engedély, annak adom oda ezt az ajándékot, akinek én akarom, nem muszájból, mert valaki kötelez rá, hanem szeretetből. 

Boldog Újévet kívánok mindnyájunknak. 

Nyilván nem kürtöli az ember világgá, hogy 8 hetes terhes. Vagy majdnem 8. Még bármi lehet, az ember a 12. hétig nem tesz ilyet. De akkor sem, ha munkák sorsáról kell dönteni? Projektekből kell kiszállni, vagy megmondani, hogy drágáim, vagy május előtt, vagy én nem leszek benne? Akkor sem, ha közeli kollégákról van szó, akik számítanak rád, akik láttak az előző balsikerű próbálkozásoknál összeomlani, szomorkodni, akik tudják, mennyire akarsz gyereket? 

Hát én teszek kivételt. Elmondom, hogy figyelj,ez van, nagy az öröm, persze még nem biztos... 
És akkor jön a nagy kérdés, ami minden alkalommal rosszul érint, pedig úgy szeretnék erre is könnyeden válaszolni tudni: 
Tényleg? De szuper, CSAK ÚGY ÖSSZEJÖTT? 

Ahányszor megkérdezik tőlem, mindig úgy érzem magam, mint aki csalt az érettségi vizsgán. Nem, sajnos nem jött "csak úgy össze", Nem, nem egészen úgy történt a dolog, mint ahogy terveztem. 

A kérdés tehát most az: szabad örülni a kicsalt ötösnek? 

Te idióta, mondom magamnak, miért csaltam volna, hála Istennek vannak ezek az orvosi lehetőségek, hála Istennek vannak nők, akik adnak petesejtet (pénzért khmmm), és végül hála Istennek kihordhatom, megszülhetem, és egy életen át szerethetem majd ezt a pici babát, aki fejlődik bennem. 

Csaaalás-csaaalás, kiabálja egy másik részem közben. Nem így kellett volna, saját erődből kellett volna, magadnak kellett volna,  Fúúú még nagyon sok dolgom van ezzel a történettel magamban. Szerencsére van még 7 hónapom... de MOST, amikor ezt az agyament, elmebeteg beszélgetést lefolytattam a fejemben, elhatároztam, hogy elmegyek egy szakemberhez, akivel lehet beszélgetni erről. Mert ez nem normális, és mi van, ha nem bírom egyedül meggyőzni magam, hogy semmit nem csináltam rosszul, hogy jogom van ehhez a kicsi élethez, jogom van a kislányhoz vagy kisfiúhoz, akivé válik bennem, hogy az enyém, és szerethetem, bűntudat nélkül, anyaként? 

Van egyetlen ismerősöm, egyetlen-egy, akiről tudom, hogy petesejtdonáció segítségével lett terhes. Nem vagyunk nagy cimbik, de meg fogom keresni. Hátha megmondja, hogy kell az ilyesmit kezelni. 

Minden rendben. Mármint ha az elképesztő, egész nap tartó émelygést leszámítva. 
Amire minden létező ismerősöm széles mosollyal reagál, nem értik, hogy VÉRESEN KOMOLY A DOLOG... 
Mantraként ismételgetem magamban, hogy ezazamirevártam-ezazamirevártam, de én arra az édes pici babácskára gondoltam, az émelygést valahogy el-fe-lej-tet-tem Marci óta... pedig ilyen volt, bizony ilyen, legalább a terhesség 12. hetéig, de inkább tovább. 

Marci egyébként aggódik értem, ami irdatlan cuki és egyben nehezen kezelhető, mert ő (úgy tűnik egyedüliként a környezetemben) még olyan egyszerűen gondolkodik, hogy az émelygés és a fetrengő mama az rosszat jelent. Úgyhogy bújik, puszilgat, én meg próbálom magyarázni, hogy ezt a magocska csinálja, amit a pocakomba rakott a doktor bácsi. Nem biztos, hogy ez a tökéletes út "juhéééé jön a baba" attitűd kialakítására, de valamit csak kell mondanom. Azt, hogy a rengeteg orvoshoz járás mögött nem valami szörnyű betegség van, ami miatt rettegni kell, hanem az, hogy szeretnénk, ha baba lenne a mama hasában, ezt már két és fél éves korában elkezdtük mondogatni, mert annyit kellett orvoshoz mennem tavaly (és legtöbbször csak vele tudtam együtt menni), hogy úgy döntöttem, mielőtt Marci azt képzeli, halálos beteg vagyok, leteszem a felvilágosítás alapjait. 

Megint egyre többet gondolok arra, hogy is fogjuk megmondani, és MIKOR és KINEK azt, hogy ez a kisbaba nem az én petesejtemből született. 
Egyik hajnalban eszembe jutott, hogy mit akarok majd mondani a kicsinek: 

Te petesejtdonációval születtél, ami azt jelenti, hogy a mama AJÁNDÉKBA kapta a sejtecskét, amiből te nőttél a pocakjában, és te voltál a mama életében a LEGSZEBB AJÁNDÉK. 

Vagy valami hasonlót. Esetleg rövidebbet. Vagy hexameterekbe rendezem és kiadom Homérosz álnéven,
A cél az lenne, ahogy az örökbefogadóknál tanultam, hogy rögtön, a nulladik kilóméternél megismerje a szót, és tudja, hogy ez egy nagyon-nagyon-nagyon örömteli dolog számunkra. A mondat második felével egyébként nagyon elégedett vagyok. Az irdatlanul technikai petesejtdonációs kifejetést meg nagyon nehéz megkerülni...

De az első jelentés A Küszöbön Túlról: ugyanolyan érzés. Nem csak az émelygés igazi, hanem a rettegés a pici embrióért, és az izgalom, ha megnézem, hol tart a magzat a 7. héten, az elolvadás a kis embriócskák képeit nézegetve, a hitetlenkedés, ha az éppencsak számomra látható pocakdomborodást nézem, minden teljesen UGYANOLYAN, mint Marcinál volt. És ez azért nagyon megnyugtató. 

Tegnap elmentem a saját nőgyógyászomhoz. Fel kellett hívnom a kórházi fejlemények miatt, és mikor hallotta, hogy mi lett az eredmény, ő is meg akart nézni. 

Ő egyáltalán nem látta elnyújtottnak a petezsákot, azt mondta, ez kerek, és azt mondta, hogy a 6. hét elején még nem kell embriót látni, ha látnánk, az kóros lenne. 

És hogy nyugodjak meg. És jöjjek vissza egy hét múlva. (És hogy fizessek 25ezer Forintot. Neeeem, ezt igazából az aszisztensnő mondta kifelé menet). És hogy a doktornő a kórházban nyilván nem volt elég tapasztalt még az ultrahangvizsgálatban. (mondjuk utólag nézve feltűnhetetett volna, hogy a hüvelyi ultrahangnál megkérdezte, hogy "magának ilyen rövid a hüvelye, jé!" Namost nem rövid a hüvelyem, csak feküdtem ugye, mert a vizsgálóban nem volt nőgyógyász-szék, csak egy ágy, és bizony egy szülés után nem mindig úgy esik a méh, ahogy illene... 

Szóval most majdnem nyugodt vagyok. 
Igyekszem bízni a jelekben, hogy például erősödik a hányinger, de közben ott harangoznak az ügyeletes doktornő szavai is... rádöbbentem, mennyire esékeny egy ilyen terhesség. És rájöttem, hogy mennyire iszonyatosan nagyon szeretném. 

Jövő hét csütörtökön már látni kéne az embriót, mese nincs, úgyhogy addig izgulok, reménykedem, és három percenként ellenőrzöm a bugyimat, hogy nem  vérzek-e. Elmebaj. 

...hát nem egészen.  Tegnap az állatkertben elkezdtem vérezni (a teknősöknél,  bár ez tán mellékes). Mire hazáértem elállt, egy eláztatott tisztasági betét és bugyi volt az eredmény.  Felhívtam az orvosomat, aki beküldött az ügyeletre. Ezt a rettegést, ami azóta van... mert persze az eredmény nem jo: van egy petezsák, benne szikhólyag, de embrió, aminek a doktornő szerint már kéne látszania, embrió nem látszik. :( A petezsák pedig nem egészen kerek, önmagában ez sem jelent semmit, persze, de egyben kicsit sok az önmagában semmit nem jelentő apróság. 

Azért ez olyan igazságtalan. Azt hinnéd: vállalod a petesejt donáció útját, minden nehézségével, izgalmával, de legalább ha egyszer MEGVAN a terhesség, akkor az egy egészséges, fejlődő terhesség lesz. Hát, úgy tűnik nagyon sokféleképpen lehet szívni ezen az úton, és attól, hogy az élet már sokmindent rád mért az egyik vonalon, az nem jelenti, hogy megkímél a másikon....

Persze semmi sem biztos még. Van bennem egy reménykedés, hogy az 5+1 nap még nagyon korán van ahhoz, hogy egy ügyeletes kórház rozzant képernyőjén minden kis sejtecske látszódjon. Meg hogy erősödik az émelygés, és hátha ez mégis a fejlődő terhességet mutatja. 

Egy hét múlva  - vagy persze ha eláraszt a vér - tudni fogjuk a választ. 

Akkor induljon az egy hét a pokolban.