A hétvégén őrültek háza volt. Vendégség, tréninget tartottam, péntekszombatvasárnap munka. Elhatároztam továbbá, hogy kemény leszek, és kerékpárral jövök megyek, ha már végre egyszer nem kell Marcit húzni-vonni magammal. A tréning a János Hegyen volt... átkozódva, izzadtan, csapzottan értem oda, de megcsináltam, kétszer is! Nagyon büszke voltam magamra (most persze kábé csak ülni vagyok képes az izomláztól). 

Anyák napjának csak a délutánjára estem be. Kicsit irigylem - haha micsoda téma ez nálam manapság - azokat az anyákat, akik méretes rózsacsokrokat és tulipánokat kapnak ébredéskor, apuka által előre gondosan begyakorolt köszöntésekkel, az én férjem nem az a kifejezett ceremóniamester-típus, de könnyes lett a szemem, mikor a kisfiam odatolta a kisautóját a mosogatóhoz, ahol épp álltam, platóján egy dupló-virággal, mondván: "mama ezt a virágot neked hozta a traktor, mert apa azt mondta, hogy mamák napja van!" Aztán mentünk kimosni a szaros kis seggét a pelenkában, és közben kaptam még egy anyukás mesekönyvet is. 

Valahogy ez úgy van mostanában, hogy úton-útfélen beszélgetések zajlanak. Anyukákkal a játszótéren, akik gyerekeivel már hetek vagy hónapok óta randizunk Marcival, és akik halva született kisbabát gyászolnak titokban évek óta. Kolléganővel, aki mindig vidám és mindig kacag, de a két gyermeke mellett lett volna egy harmadik, aki csak pár napot élt. Régi ismerőssel, akiből kibukik, hogy negyvenegykéthárom évesen hiába próbálkozik, kezdi feladni a küzdelmet a gyerekért és más értelmet keresni az életben. Leülnek mellém, beszélgetünk. Együtt szomorkodunk, és hirtelen olyan emberi ez az egész. Hogy nem úgy alakul az élet, ahogy 14 évesen elképzeltem, hogy nem kímél meg senkit a sorsától. Néha fogunkat összeszorítva szenvedünk, és néha utólag megkérdezzük magunktól, te jó ég, hogy tudtam ezt túlélni? Hogy nem állt meg a világ, estek le csillagok az égről, hogy nem jött el a végítélet? Eszembe-eszembe jutnak a boldogságos érzések, mikor éreztem, elindult a terhesség, aztán a nap, mikor vérezni kezdtem. Lassacskán elér engem a szomorúság. A vad düh és a haragos, irigy, csapkodós fájdalom helyett az érzés, hogy tényleg mennyire szomorú vagyok emiatt. 
Ez jó, nagyon jó érzés, mert emellett már megfér más is. Megfér az öröm a kisfiam ügyessége-okossága miatt, megfér az elégedettség a felbiciklízett hegyi kilométerek miatt, ez csak egy szín a képen, de nem mocskolja be az egész vásznat. 

Nagyon hálás vagyok ezeknek az anyukáknak, hogy megosztották a fájdalmukat velem. Egyszerűen, nagy gesztusok vagy könnyek nélkül. Emlékeztettek engem, hogy igen, ez az élet, Fájdalmakat hoz, kínlódásokat, és hogy egyszer a végére is érünk, visszatekintünk, és lehet, hogy azt látjuk, hogy te jó ég, mikor épp a legjobban sírtam, milyen boldog is voltam én akkor! Mennyi mindenem volt! Ez egy fájdalmas, és gyönyörű utazás, ahol sose látjuk, mi tárul elénk a következő kanyarban. 

Anyukák, akik megtanítjátok nekem, hogyan kell a szívetekben hordozni a bánatot, és közben boldogan részt venni a gyereketek életében, élni a hétköznapokat, és szeretni. 

Ez a mai poszt a válaszom arra is, hogy miért mesélem el sokaknak, hogy mi előtt állunk. Rengeteget kapok ezekből a beszélgetésekből. Nem maradok egyedül a történetemmel, hanem bekapcsolódhatok a gyászoló, kínlódó, de mégis tovább élő nők és anyák közé, megfogják a kezem, és talán én is tudok segíteni valamit nekik. Együtt tudjuk hordozni egymást.

Talán így mégiscsak elviselhető.