Régen nem írtam. Elmebaj az élet, vagy csak nálunk... nem tudom. De most, MOST leültem, és megírom, milyen az egy donoros babának az anyukájának lenni.
Előszöris Dávid irtó cuki. A legcukibb korban van, négykézlábazik, hat (hö!) foga van, és kacag, kacag mindenen... és ÉN VAGYOK AZ ANYUKÁJA! Nem tudom értitek-e, ÉN!!! Egy az egyben ugyanaz történt, ami Marcinál is annak idején. Méregettem-nézegettem az első hetekben. Szoptattam-csucsujgattam, szaglásztam, és kicsit bizony idegen volt. Aztán... aztán elkezdtem észrevenni, hogy bizony felismer. Minden két hetes ügyességét összeszedve mikor adtam át az apjának oda-göm-bö-lyö-dött a nyakamba, hogy ne adjam. Esküszöm befúrta magát. Amúgy is szeretett nyakba fúrva pihenni, és ettől is elolvadtam. Ő kiválasztott engem, és határozottan, egy csecsemő őszinteségével kifejezte, hogy én vagyok az anyukája, punktum, mától az örökkévalóságig tőlem várja, hogy megnyugtassam, megetessem, és nekem tartogatja a ragaszkodásának legjavát. Később ez még erősebb lett. Mikor láttam, hogy a szemecskéivel néz engem. Csak néz, néz néz, mintha én lennék a világ legizgalmasabb látnivalója. Utána jött - úgy hat hetesen - az első fintorka, amiről láttam, hogy mosolyogni próbál. Rám. Ezeket az érzéseket nem lehet leírni, de mindenkit megnyugtatok, hogy Dáviddal a szerelembe esésem pontosan ugyanúgy zajlott, ahogy Marcival. Semmi különbséget nem érzek szeretet és ragaszkodás dolgában a két gyerek között. Ugyanaz a melegséges, boldogságos érzés, és ez valószínűleg azért van, mert senki a világon olyan nyíltan, őszintén, és kendőzetlenül ki nem fejezi a szerelmét, mint egy pár hónapos gyerek. Mikor felnövünk, elveszítjük ezt a képességünket (sajnos). Még a legnagyobb szerelmünkre is kicsit félve pillantunk nagyon gyöngéden, kicsit mindig röstelljük ezeket az érzéseinket, hátha kinevet, hátha visszaél vele, meg aztán annyi más dolgunk van ugye... szóval ritkák az ilyen gyönyörű meghitt pillanatok. A babák nem ilyenek. Dávid még egy rövid wc-keféhez benégykézlábazás után is sugárzik, ha meglát engem, mintha azt mondaná: "mama! De jó, hogy itt vagy! Már ANNYIRA vártalak!!!! Én pedig szétcsattanok a boldogságtól, hogy ekkora szerelem tárgya lehetek...
Más, mint a bátyja. Izgatottan figyelem a karakter-különbségeket az első perctől kezdve, egyébként nem a donor-mami aggódó szemével, tényleg egyszerűen kiváncsi vagyok, milyen lesz ez a második kis emberke, próbálom megtippelni a kis megmozdulásaiból, hogy milyen lesz a személyisége? Észrevettem például korán, hogy míg Marcinál minden búra-bajra fájdalomra a szopi volt az egyetlen megoldás, Dávidot amíg meg nem nyugtattam, egyáltalán nem érdekelte a szopi. Kicsit megnyugodni a vállgödrömben, kicsit kisírni magát, és AZTÁN lehet szopi. Ez még akkor is így volt, ha elvétettem a lépést és éppen azért sírt, mert éhes volt.
Ezzel aztán egy tévképzetemet sikerült is leépítenem: mindig azt gondoltam (és ezt sugallta a környezetem is), hogy Marci azért olyan eltökélten szopi-párti, mert én minden kis rezdülésére az arcába tolom a cicimet. És azt is mondták, hogy így milyen nehéz lesz majd elválasztani, és nehéz is volt.
Ezzel együtt a második gyereknél - hiszen én már rutinos anyuka vagyok kéremszépen, tudom én hogy kell megnyugtatni egy babát - pontosan ugyanannyira próbáltam a szopival nyugtatást, és be kellett látnom, hogy itt kéremszépen ez nem működik. Dávid is szeret szopizni, de szó sem volt 50 perces szoptatásokról, 10-15 perc alatt elintézte az egészet. Ettől még ugyanúgy a mamánál szeretett lenni, de a szopi maga nem volt olyan fontos. Ezt tuti nem én csináltam, mert én már előre spóroltam a hosszú szopik alatt elolvasott könyvekre... nos ezt a kifogást sajnos nem tudtam használni. És a jóslat másik fele is bevált - azóta látom, hogy Dávid örömmel és szívesen eszik mást, ha én nem kínálnám a szopival (mert szerintem egy 9-10 hónapos még jó, ha szopik), simán abbahagyná, vagy csak éjszaka kérné. Most is szívesen szopik, de elkunyerálja a kenyeremet, beleeszik a főzelékembe, felszedegeti az ételmaradékokat a földről és --- khmmm --- a kanapé alól...
Ennek megfelelően nincs olyan se, mint Marcival, hogy itt-ott-úton-útfélen nekiállna rólam lebontani a ruhát, hogy hozzájusson a szopihoz. Marci ha játszott valahol, egy idő után megjelent nálam, és elszántan, mint egy kis tank belemászott az ölembe, kereste a cicit, eltéríteni nem volt lehetőség. Dávid is meg-megérkezik a játékból, de ilyenkor egyszerű odabújást kér, semmi nem utal rá, hogy szopira vágyna. Pedig az én rutinom az, hogy már bontom a blúzomat, de be kell látnom, hogy ez az én megoldásom, neki mindegy, milyen formában kapja a mamát. Elfogadja a szopit, de ha nincs, úgy is jó, ha csak felveszem. Nyilván a donoros gén... :D Azért nevetek, mert egy ismerős, velem nagyjából egyszerre szült anyuka szintén ugyanezt éli meg az első és második gyerekével, pedig neki saját petesejtből van mindkét gyereke.
Összefoglalva bölcsességem morzsáit: a gyerekek különbözők, ehhez nem kell donorbabának lenni. Uff.
Eszembe jut-e, hogy donorbaba? Igen. Az az igazság, hogy sokszor. A meghitt pillanatokban, mikor a karomban fekszik és csodáljuk egymást, eltölt a hála aziránt a nő iránt, aki ezt két éve lehetővé tette, és aki már talán el is felejtette az egész sztorit. Ilyenkor el is szoktam susogni Dávidnak, hogy mennyire örülök, hogy megkaptam őt.
De vannak kevésbé jó pillanatok is. Mikor Marcival játszunk, és Marci mostanában annyira nagyon hasonlít rám... a szeme, a szája vonala..., és olyan jól esik látnom, hogy hasonlít rám, és hogy milyen gyönyörű kisfiú...! (Még véletlenül se gondoljátok, hogy én gyönyörű lennék, nem vagyok az, tökátlagos vagyok, de ő szőke, nagy kék szemekkel, hosszú fekete szempillákkal... elképesztő szép gyerek.) Na ilyenkor van egy szúrás bennem, hogy Dávid nem fog rám hasonlítani. Sose fogom felfedezni benne a szemem, vagy az apám szája vonalát, vagy a bármit. Aztán benégykézlábaz hozzánk Dávid, és olyan irtó cuki, hogy a szúrás elmúlik, és egyszerűen boldog vagyok, hogy pont ilyen, amilyen.
Ráadásul Dávid olyan szinten egy az egyben az apja klónja, hogy az valami elképesztő. Néha arra gondolok, hogy talán mégsem petesejt donáció volt, hanem klónozás...? És ez is nagyon jól esik egyébként. Nagy szeretettel nézem őket, apját és fiát, ahogy egymással játszanak, ahogy Dávid örömmel nevet rá az apjára és hogy már megtanulta a nagy lakásban, merre is van a dolgozószobája, hogy hogy kacag, ha megtalálja őt az íróasztal mögött, és hogy az apja milyen szeretettel néz rá... ezek csupa csodálatos pillanatok. Igazán, őszintén örülök annak, hogy az apja génjei ott vannak benne.
Meg kell mondjam, hogy Marcinál is úgy van, hogy bizonyos tulajdonságaiért vetélkedünk egymással, mindketten meg vagyunk győződve róla, hogy a mi génünk. Haha. Pedig egyszerű: minden jó tulajdonsága egyedül az enyém. A férfiak az ilyesmit túlbonyolítják.
Én meg közben egyre jobban hasonlítok a vén boszorkány nagynénikémre... komolyan, az élet akkora szívás, egy csomó gyönyörű ember volt a családunkban, erre én pont őt kapom! Kettő napja látogattam meg (az a kioktató fajta, aki mindig figyelmeztet, hogy kávézáskor az ember nem CSÖRÖMPÖL a kiskanállal, hogy csak párat kever rajta, és hogy úrinő SOSE hagyja a kávéscsészében a kanalát, hanem szépen kiteszi a csészealjra.). Ott volt egy másik vén denevér barátnője, és elragadtatva csapta össze a kezét, hogy mennyire de mennyire hasonlítok a drága Elvíra nénire...! Azon gondolkodtam, hogy a kiskanalat a bal szemébe szúrnám, az jobb, vagy rosszabb lenne etikett szempontjából, mint ha a csészében csörömpölök vele?
Szóval nem válogathatjuk meg, milyen géneket öröklünk, na. Nekem Elvíra néni jutott, ha jobban belegondolok lehet egy cseh nővel jobban jártam volna. Bocs anyu.
