Hosszan nem írtam. A május-június hagyományosan hajtós időszak az én szakmámban, projektek lezárása, konferenciaelőadások, és más megmérettetések. Fordítok is mellesleg, persze annak a határideje is most volt, pedig februárban vállaltam el, franc se gondolta, hogy a HorrorMájusban kell majd leadni.

(annyira vicces, mert persze meg akarom őrizni az inkognítómat, hogy véletlenül se ismerjen fel senki, ezért tehát eltorzítom a munkahelyi feladataimat is. Például lehetnék óvónő is, aki az óvodai ballagást-énekbetanítást-sütisütést-gyerekbúcsúztatást sikeres projektzárásnak írja. De fordítani tényleg fordítok :) ) 

A HorrorMájus idén június végéig tartott, minden héten azt mondogattam a férjemnek, hogy már csak egy icipicit bírja ki... Már csak egy hét (meg még egy kicsi - gondolom magamban), és nem ugrok fel reggel szex után az ágyból azonnal, hogy még fél órát dolgozzak, míg ébred a gyerek, egy hét, és rendesen kitakarítom megint a lakást, összeszedem a kurva legókat a szobában, és esküszöm sohatöbbé nem ültetem a gyereket a tévé elé. Vagy legalább őszig nem. 
Szerencsére minden HorrorMájus véget ér egyszer, és most nekifordulhatunk ennek a nyárnak, amit próbálok kiélvezni annak ellenére, hogy annyiféle kétség van bennem, és annyi izgalom, hogy nehéz másra gondolni. 

De mi is a helyzet Brnoval?
Szóval az úgy van, hogy mikor megkapja az ember az időpontot, akkor kifizet egy négyfős család egyhetes szupernyaralásának megfelelő összeget Brnonak előleg gyanánt. Hálistennek idén az Euró 330 Forintra kúszott fel, ez az egész kezelést 20-30-40ezer Forinttal drágítja. Mit nekünk, ugyebár... 
Aztán csinálták a próbahónapot nekem, majd most fogamzásgátlót szedek, mégpedig folyamatosan, gondolom ezzel hangolják össze az én ciklusomat a donorral. 
Jövő héten megyek a "kezelési tervért". Akkor fog kiderülni, hogy hogy is néz ki majd az az utolsó két hét, mikor kell bemenni a magyar orvosokhoz, és főleg hányszor. Nemmellesleg ekkor kell a magyar rendelőt kifizetni, Száz rugó, mit nekünk. NYILVÁN úgy jött ki a lépés, hogy a férjem szabadságát éppen július végén és augusztus elején tudja kivenni,tehát messzire nem utazhatunk el, ha azon a héten kétszer mondjuk be kell mennem ultrahangra... Naná, így jártunk, sebaj, majd kimozdulunk pár napokra. Vagy itthon maradunk, és mindennap étterembe járunk kárpótlásul. Amiből az lesz, hogy ááá, hiszen majd főzök itthon, és az is majdnem tök olyan de mennyivel olcsóbb... de azért közben még bedobom a mosást, de drágám nyugodtan mondd tovább a mondatodat, a fürdőszobából is hallom... És az emailjeimet azért megnézem, az csak két perc, de basszameg erre muszáj válaszolni, mert ez munka... jahogy szabadságon vagyok, de hát mindegy mert ő is pont a facebookot böngészi a leves mellett... és kettőt pislogsz, és máris pontosan ugyanolyan heted van, mint bármelyik másik.
Nemrég egyébként lett egy óriási előrelépés: találtunk bébiszittert, akire este rá lehet bízni a gyereket. Elaludni nem bír mással, csak velünk egyelőre, de legalább egy-egy 7-10-ig tartó kimozdulásra elszökhetünk kettesben. Mikor nem volt gyerekem, úgy gondoltam, hogy gyönyörű terv heti egy estét magunknak fenntartani, hiszen a házasságot is életben kell tartani. Most a heti egy randevú olyan lehetetlennek-hihetetlennek tűnik.. 
Mert akkor ugye kéne egy másik este, amit az ember a barátaival tölt, hiszen arra is szükség van. És sportolni is kéne, az egészség nagyon fontos. De persze a másiknak is van joga elmenni, mert hiszen neki is vannak barátai, és közös barátaink vannak. A gyereket meg beadjuk a hetes iskolába, vagy minden este csak az egyik szülővel találkozik... 
A végén csak heti egyszer találkozunk, a randinapunkon... a jó házasság titka, nem igaz? ;) 

Ezzel együtt most nemrég volt egy gyönyörű esténk kettesben, mikor beszélgettünk, végigmondtuk a mondatokat, végigittuk az italunkat, FIGYELTÜNK egymásra és a mondatok közben nem azt számolgattuk, hogy vajon ezt még végig tudom-e mondani az előtt, hogy a gyerek beleszólna, hogy inni kér mostazonnal. Hát az mesebeli volt.  Úgyhogy újult lelkesedéssel tervezgetem, hogy legalább havi egyszer jussunk el kettesben legalább a sarki krimóba meginni egy kólát (részemről) vagy egy sört (részéről). 

Többek között - hiszitek vagy nem - az én zárkózott, magáról keveset mondó férjem elmondta nekem, hogy ő nagyon vágyik még egy gyerekre. Én pedig annyira, de annyira megkönnyebbültem, hogy ezt így kimondta. Nálunk ugyanis az a helyzet, hogy én tolom ezt az egész gyerek-projekt-szekeret. Én kérek időpontot, én tartom számon, mi a következő lépés, hova kell menni, mit kell eldönteni, befizetni, megbeszélni. Ő csinálja velem, de bizony felmerült bennem, hogy talán neki igazából elég lenne ez az egy Marci-gyerek, aki most van, meg hát neki van egy nagykamsz gyereke is, és hát ő idősebb is nálam egy jó tizessel... hány éves lesz ő már, mire ezek a gyerekek felnőnek, hátha nem annyira van már ehhez kedve, csak a felesége bolondériájának tartja? 
Ekkor döbbentem rá, hogy milyen keveset tudunk erről (is) beszélgetni egymással. Hogy virágzik a fejemben valami arról, hogy ő mit is szeretne, mire vágyik, de ennek a valósághoz nagyon kevés köze van. Beszélgetünk, persze, a tejről-kenyérről, utazásról, autóbirtoklásról, hétvégi programról, és néha, ha nagyon sok időnk van, mit olvastál-mitláttál-mitmesélt az XY, de ennél mélyebb beszélgetésekhez nagyon sok ketteskedős időre lenne szükség. 
Szóva kiderült, ő is vágyik még egy gyerekre, és akkor úgy gondoltam, hogy akkor minden rendben lesz. Akkor van miért-kiért vállalni ezt a nagyon kockázatos utat, amitől azért nagyon félek is, valóban. Akkor nem csak az én heppem, hanem egy nagy közös vágy, amihez az kell, hogy én átlépjek a saját árnyékomon, és nekivágjak a Nagy Ismeretlennek, hogy milyen az, egy másik ember genetikáját magamba fogadni.