Nem írtam, mert éltem a boldog kismamaság heteit. Pontosabban az émelygős, egész nap rosszullevős, minden ultrahang előtt izgulós kismamaság heteit éltem, most 23 hetes terhes vagyok, és már jó régóta tudjuk, hogy kisfiút várunk!

Nem írtam, mert úgy éreztem, hogy egyre inkább nem ide tartoznak az érzéseim, hogy azok, akik ezt a blogot (talán, remélem) felkeresik, hogy erőt merítsenek mások történeteiből, hogy ne érezzék magukat egyedül, már nem a boldog babavárásra kiváncsiak. Nem is nagyon tudtam mit írni, mert az érzéseim ezzel a kalandos teherbeeséssel kapcsolatban apránként, lassan-lassan, hétről-hétre változtak, és nehéz is lett volna összefoglalni. 

Elkezdtem járni anya-magzat kapcsolatanalízisbe, és rengeteg téma került elő ott. 
Mit jelent az, hogy család? Kik egy család igazából? Valahogy ki kellett bontakoznom abból a csapdából, hogy család az, akik VÉR szerint, genetika szerint összetartoznak. Jó, de akkor mi is az? Meg kellett küzdenem azzal az érzéssel, hogy ha nem azt az utat járom, amit MINDENKI jár, akkor kívülálló vagyok, csodabogár. El kellett döntenem, hogy ez az én döntésem, hogy nekem így lesz családom, hogy mi így leszünk egy család, bárki bármit gondol. Hiszen eddig is úgy volt, hogy bárki bármit gondolt, én döntöttem az életemről, és hoztam olyan döntéseket, amiket nem hagyott jóvá a családi tanács. Az én családomban még az is furaság, hogy a férjemnek van már egy gyereke, aki hol itt van, hol nincs. Hogy hogyan???? Hogy valakit nevelek, aki Nem Az Enyém???? Mások családjában vannak példák (pozitívak és negatívak) arról, hogyan is kell nem-vérszerinti viszonyok között eligazodni. Nálunk hetedíziglen számontartják, hogy valaki nem a valakicsodának a gyereke, hanem csak MOSTOHAgyerek, vagy FÉLtestvér (ami nyilvánvalóan nem igazi testvér, még akkor sem, ha együtt nevelkedtek a nulladik perctől). Innen indulok én. 

És ez olyan mélyen van beleírva az agyamba, hogy annak ellenére sok dolgom volt vele, hogy egy másik részem röhög saját magán, haladó nézeteket vall. De az érzés, hogy ez nem "igazi" család, hogy én nem leszek "igazi" anyukája ennek a gyereknek, azért sokáig ott kísértett, és ez kétségkívül összefügg a családi örökségemmel. 

Azért beszélek múltidőben, mert ez lassan változóban van. A baba már nagyon mocorog, az ultrahangképek egyre pontosabban mutatják a kis arcocskáját, és látom, hogy milyen szép kis fejecskéje van, finom álla, pofikája... és a mocorgásokkor úgy érzem, jól érzi magát velem. Egyre többet gondolok rá, és képzelem, mikor motoszkál odabent, hogy na, az én kisfiam most éppen felébredt, vagy nyújtózkodik. Már egyáltalán nem egy kis idegen lény, hanem az én kisfiam. 

Az elején sokat rugóztam rajta, hogy hogyan mondjam el a környezetemnek az ő születéstörténetét. Azóta ez is sokat tisztult bennem. Az egyik furcsa változás, hogy már nem kínos, szörnyű teherként élem meg, vagy rejtegetnivaló - de mégis kikívánkozó - titokként, hanem olyasmiként, ami egyáltalán nem lényeges. Inkább arra kell magam trenírozni, hogy bizony kell majd erről beszélni a gyerek(ek)kel, és hogy a csudába fogom nem elfelejteni, hogy beszélgessünk majd erről, mikor nekem ez most már igazából mindegy. Mert az a kis arcocska, az az én kisfiam arca, nem egy cseh nőé, hanem az enyém. Minden sejtje (na jó, kettőt kivéve), belőlem van, én fogadtam be, én vigyázok rá, én mondtam igent az ő életére. Én alakítom át a saját életemet éppen most, hogy a saját világomban helye legyen, mondom le a munkáimat, készülök rá, hogy két hónap múlva abbahagyok mindent, hogy aztán már csak rá tudjak figyelni. Én szántam rá az életem következő három évét az ő fejlődésére. 

És hallgatok az ösztöneimre. Akinek kellett, annak már elmondtam, tudja a szűk családom, szülők, testvérek (nyilván, az első perctől), tudják az unokatestvéreim.... és kész. Ennél több embernek nem kell elmondanom. Ezek után már csak olyan vallomások jönnek, amiknek valahogy "helyük van" a kapcsolatban. A barátnőim, akik végigkínlódták-szenvedték velem az elmúlt évek reménykedéseit és csalódásait. És néhány olyan ismerős, akik saját maguk is nehéz döntéshelyzetben vannak, nem éppen ebben, de hasonlóban. Amikor ezzel a történettel melléjük tudok állni, és el tudom mondani, hogy nem minden kerek, szép családi történet olyan 100%-os, mint amilyennek látszik, de abban is lehet boldognak lenni. Hogy nem csak nekik adatott fura, nehéz, girbegörbe családi életút. Egyszóval, mikor a vallomás közelséget teremt, összetartozást, és nem kívülállást. És magától értetődően nem mesélem el a családi nagykarácsonyon, ahol mindenki egymást túllicitálva meséli, hogy kinek a gyereke milyen zseniális és kinek az élete tökéletesebb. Persze, demonstratíve elmesélhetném, hogy megtörjem ezt a rémesen felvágós hangulatot, de nincs kedvem állandóan ebben a szerepben lenni. Hazudozni, vetíteni én is tudok. Az én történetemet ajándékként szánom azoknak, akiknek szükségük van rá, akik merítenek belőle, akik értik. Hála Istennek már nincs szükségem olyan támogatásra, mint az elején, már nincs szükségem mások elfogadására. Már nem kell az engedély, annak adom oda ezt az ajándékot, akinek én akarom, nem muszájból, mert valaki kötelez rá, hanem szeretetből. 

Boldog Újévet kívánok mindnyájunknak.