Ülök a kanapén. Dávid alszik. Hosszú idő után ismét elolvastam egy könyvet, Edith Eva Eger: a Döntés című könyvét. Egy holokauszt-túlélő pszichológusnő ír arról, hogyan tette meg lépésről lépésre azt az utat, hogy tovább tudjon élni, a traumái ellenére. Meg nem tudom mondani, hány húrt pendített meg a lelkemben. Amikor leírja, hogyan idézte föl azt a végzetes pillanatot, amit mindig el akart felejteni, hogy ő mondta ki gyanútlanul Mengelének, hogy az édesanyja az anyja, nem a testvére. Hogy hogyan visszhangzott ez a mondata a gondolatai között, és érezte felelősnek magát azóta is anyja haláláért. Leírja, hogy a megbocsátás azt jelenti, hogy gyászolunk. Elgyászoljuk azt az életet, aminek a lehetőségét elveszítettük. Elismerjük a fájdalmát, a veszteségét. És ezzel együtt lehetőséget adunk magunknak, hogy magunkhoz ölelhessük azt az életet, amit viszont kaptunk, amit élhetünk, azokat a lehetőségeket, amiket megragadhatunk. 
Amikor ezt olvastam, tudtam, hogy hozzám szól. Itt ülök, Dáviddal a karomban, és a hátam mögött ott a sok "mi lett volna, ha". 

- mi lett volna, ha nincs az a gyerekkori betegségem, aminek során elvesztettem az egyik petefészkem? 
- Ha a szüleim hamarabb reagálnak, nem várjuk meg, amíg hashártyagyulladással kerülök kórházba? Akkor talán... esetleg egy kis rutinműtéttel megoldható lett volna az, ami miatt egy sok összenövést produkáló nagyműtétet végeztek rajtam. 
- mi lett volna, ha hamarabb döntök a gyerekvállalás mellett, nem csak 34 évesen? 
- Mi lett volna, ha nem megyek bele abba a ciszta-műtétbe négy évvel ezelőtt, ami után összeomlott az egy megmaradt petefészkem működése? 

Most jöttem rá, a könyvet olvasva, mennyire nem bocsátottam meg saját magamnak azt, hogy így alakult az élet. Mennyit hibáztattam magam magamban, amiért nem szóltam annak idején korábban a nyugtalanító tüneteimről, meg hogy bíztam abban a két orvosban, akik pár éve a második műtétet javasolták. Hányszor tévedtem magamban arra az ösvényre, hogy a "mi-lett-volna-ha" életet éltem. Amiben a testem nem roncsolódik, amiben könnyen teherbe esem, amiben a második gyerekem is a saját petesejtemből származik.  
Megbocsátani... azt jelenti, hogy végérvényesen elfogadom, ez már sohasem lesz. Lehetett volna, igen, de nem lesz, el kell búcsúzni tőle. Mint mikor egy balatoni nyaralásra hangolódunk, és kiderül, hegyvidéki túrára mehetünk csak. Amíg el nem búcsúzunk a testünket cirógató napsütés és a hűs hullámokban ringatózás képeitől, nem tudjuk majd élvezni az erdő és a hegyek szépségeit. Mindig csak a csalódás és a hiány lesz. Mennyi örömtől fosztanánk meg magunkat vele...
Azt is megtanultam Edith Eva Egertől, hogy fájhat. Mindig fájhat, mindig járhat szomorúsággal, ha arra az életre gondolok, ami elveszett. Nem kell letagadni, úgy tenni, mintha nem lenne veszteség. Se most, se később. De ha elfogadom, hogy bizony elvesztettem valamit, akkor tudok igazán örülni annak, hogy nem vesztettem el MINDENT. Hogy lett egy életem helyette. Más, mint amit terveztem, amit képzeltem, de ebben az életben is vannak nagy örömök, tartogatott nagy ajándékokat, amik azon a másik úton nem vártak volna. Megerősödött a hitem... megtanultam sokkal jobban becsülni a családom... megbocsátóbb és engedékenyebb lettem saját magammal... és mindennek kiteljesedéseként a legszebb ajándék:Dávid! És még valami: a lehetőség, hogy talán lesz még gyerekem, ami szintén nem várhatott volna azon a másik úton. 

Elbúcsúzni valamitől, ami sajnos nem lehetett, megbocsátani magamnak azokat a döntéseket, amik ide vezettek, és ezzel utat nyitni az örömnek azért, ami van. Azt az életet szeretni, amit élhetek, és nem azt siratni, ami nem adatott meg, mert másfelé kanyarodott az életem. 
Hálát adni, hogy ebben az életben olyan boldogságok várnak rám, mint hogy megismerhetem és szerethetem Dávidot, láthatom őt és Marcit együtt, egymást szeretve felnőni. 
Megbocsátani - magamnak. Elsiratni. Aztán örülni annak, amit kaptam, és boldognak lenni. 
Hogy hol tartok benne? Azt hiszem, most megértettem valamit, amit a sejtjeimben már eddig is éreztem. Ezt az utat járom már hónapok óta, és most megint léptem egyet előre. Apránként eljutok oda, ahol lenni szeretnék. Talán ezt jelenti a "feldolgozni".