A hétvégén megjött (NYILVÁN összeomlott egy világ bennem, mert egy ici-pici kis részem, egy teljesen pszichotikus, elmebeteg részem azt gondolta, hogy most majd akkor terhes leszek spontán, és én leszek majd a valakinek a valakijének az unokatestvére, akinek egyszercsak nem jött meg és spontán összejött évek lombikozása után. Hát nem én lettem.). Úgyhogy most elindult a projekt: szedem az Esztrofemet, hogy a 10-12. napon megnézzék a méhnyálkahártyát, vajon van-e elég vastag nyálkahártya a beágyazódáshoz. Próbahónap, mondhatni. Ettől aztán az az érzetem támadt, hogy elkezdődött valami, mert mire végetér ez a hónap, addigra már csak kevesebb, mint két hónapot kell várni, ami már semmi, igazán semmi...
Közben fáj a szívem ezért a nyárért, ami igazán túl gyönyörű ahhoz, hogy az ember a centit vágja a végéig, de nem tudok mást tenni.
És zabálom az epret - meg se próbálom már visszafogni magam. Igazság szerint a fizetésemet egyből utalhatnák Lajosmizsére, az eredmény ugyanaz lenne. Úgyis csak egy hónap...
Megpróbáltam megváltoztatni néhány alap-dolgot. Léptem egyet (egy nagyot) a lakás rendbetétele érdekében. Ez főleg a játékokkal kapcsolatos, dobozokba rendszereztem őket, legyőztem a nagy kísértést, hogy a szelektívbe rendszerezzem bele őket) Valamint a férjemet is sikerült megkímélnem tornádó-méretű haragomtól, amikor rá jellemző finomsággal kijelentette, hogy ideje volt. És hogy ahol Ő tart rendetlenséget a lakásban, az SENKIT nem zavar, úgyhogy az nem is számít, ellenben ahol én, az MINDENKIT idegesít. Nyilván.
Valamint szeretnék örülni neki, hogy a gyerekemet felvették abba az oviba, ahova szerettük volna. El sem hiszem, hogy már ennyi idős.
A hétvégén pedig két szülővel találkoztam, akiknek négy év körüli korkülönbséggel van gyerekük, és úgy gondoltam, hogy talán ez is működhet. Hihetetlen, hogy ezen mennyit bírok agyalni, hogy mi az IDEÁLIS korkülönbség a gyerekek számára. Eddig azt gondoltam, két év. Aztán azt láttam, hogy Marci két évesen még rettenetesen anyás volt, én meg rettenetesen Marcis, úgyhogy szerintem a mi párosunknak nem lett volna annyira jó megoldás, ha akkor kell kiszakadnunk egymásból. Tudom, hogy azok is felnőnek, sőt, tudom, hogy szorosabb testvérkapcsolat tud lenni, sőt, azt is tudom, hogy sokan úgy vélik, a nagy anyásság elleni legjobb gyógyír éppen a kistesó vagy az intézményesítés, de én mondjuk ezt az utóbbi nézetet nem vallom.
A jobbik eszemet elővéve azt gondolom, hogy olyan sok és olyan kiszámíthatatlan faktorokon múlik, kiknek milyen korkülönbség a legideálisabb, hogy teljesen lehetetlen előre kisakkozni. Milyen az anyuka? Milyen a gyerek? Milyen a két gyerek? Milyen az apuka? Milyenek a körülmények? Van-e valami plusz megterhelés? Folytathatnám.
Sajnos én mostanában inkább a rosszabbik eszemmel gondolkodom, ha gondolkodom egyáltalán, úgyhogy inkább ilyen Nőklapja-pszichológia komplexitású elméletekben utazom, miszerint két év ideális, négy év sok, afölött pedig már EGYKE a gyerek. Ami nyilván szintén szörnyű rossz
Lesz egy nap, amikor feje tetejére állítom a világot, és úgy fogom látni, hogy mindaz, amit megkaptam, az miért jó, és miért úgy jó, ahogy megkaptam. Vagyis szuper, hogy van méhem, és nem azt vesztettem el, szuper, hogy van férjem, akitől lehet gyerekem, szuper, hogy van munkám, van lakásom, van hova szülni, van egy nagyjából egybentartott személyiségem (még ha ez a blog nem is mindig ezt az oldalamat tükrözi), nem utolsó sorban pedig van egy gyerekem. Úgy saccolom, hogy a halálos ágyamon már elképzelhető, hogy így fogok visszatekinteni az életemre. Jó lenne azért egy kicsit előbb is...
Ezzel együtt készülök rá, hogy megmondom a negyven éves barátnőmnek, hogy igaz, az előző baba nagy nehézségek árán, de természetes úton megfogant két éve (na jó, ha természetes úton megfogant, az nem számít nagy nehézségnek - mint tudjuk), de most az ég szerelmére kezdjen lombik-kivizsgálásokra járni, mert iszonyú gyorsan ki lehet futni az időből. Főleg, ha az ember 40 éves. Az emberek nem hiszik, nem tudják, hogy ilyenkor minden hónap tud számítani, ha már elindult valami.
