Rajtam van az elmebaj. Jól alakulnak a dolgok, a munkáim - ha alig láthatóan is egyelőre - de fogyatkoznak, a próbahónapot sikeresnek nyilvánították, a nyálkahártya rendben van, van ugyan egy ciszta, de Brno szerint ezzel semmi baj sincs (óóóóóóó jaj ezen külön bőgtem egy sort: ha annak idején az a barom János kórházas orvos nem küld rögtök műtétre vele, akkor minden máshogy alakul. Persze én voltam a barom, hogy el is hittem, és nem mentem el tíz másik orvoshoz, de ki gondolta, hogy ilyen kevés ember ért ehhez igazán?)

Tehát mehetünk augusztusban. Szállást foglaltam, úgy döntöttünk, hogy a leszívás napjára csak ketten megyünk, Marci nélkül, akkor gyorsan megjárjuk kettesben az egészet, a beültetés után kint maradunk egy picit, bár senki nem állítja, hogy pihenni kell, de ki merne ilyenkor kockáztatni? Persze Marci úgy jött össze, hogy már a beültetés napján is ülőmunkát végeztem, mit nekem lombik, de akkor még nem tudtam, milyen szerencsés vagyok. 

Azóta viszont megint kétségek gyötörnek. MOST még lemondhatnám az egészet. A régi, szeretett munkahelyemen ismét felvétel van, várnának vissza (persze csak, ha nem lennék terhes két percen belül), Marci ovis lesz ősztől, okos, ügyes, szép, minden mehetne tovább ebben a kerékvágásban. Egy-gyerekes anyuka lennék, mint oly sokan. 
Mi ez az őrület, hogy nekem KELL még egy gyerek? Hogy a Marcinak KELL még egy testvér? 

És ott a nagy Mi Lesz Ha. 
- mi lesz, ha nem sikerül? Se elsőre, se másodjára? Hány ilyen próbálkozást lehet még ép ésszel kibírni?
- mi lesz, ha sikerül, és 9 hónap múlva megszületik egy tök idegen gyerek, akiről azonnal látszik, hogy egyáltalán nem hasonlít rám, ahogy Marcin még én is látom, hogy hasonílt, és ez minden áldott nap eszembe jut majd? 
- mi lesz, ha nem tudom úgy szeretni, ahogy Marcit szerettem? 
- hogy fogom megmondani neki? Mit fog szólni? Mi lesz, mikor eléri a szomorúság, hogy nem az én vérem? Érdekel ez igazán bárkit is? 

Úristen már saját magam unom magam ezekkel a kérdésekkel. Egyik nap a másik után gondolkodom ezen, miközben várakozok.

Aztán eszembe jut az idős nagybátyám, idén halt meg télen. Kedves öreg bácsi volt, élte a becsületes, normális életét, eltemetett két feleséget, csak a család legszűkebb köreiben pletykálták, hogy az egyik már akkor a barátnője volt, mikor a másik még élt, de 30 év távlatából ez igazán mindegynek tűnik. Nem született gyerekük, végül kiderült, nála van a probléma. Mikor idős volt, és látogattuk Marcival, minden alkalommal könnyes szemmel nézte, és elmondta, ez az élet igazi értelme. 
És én néztem az elszaladt életet, amiben rengeteg öröm, bánat, izgalom, tevékenység, cél volt, emlékeztem rá kislány koromból, mikor még esze ágában sem volt öregnek és tehetetlennek lenni. És rájöttem: mindenkivel ez van. Egy másik nagybátyám most lett hatvan éves. Mire Marci ünnepli a hatvanat, én már pontosan ugyanúgy nem leszek, mint Zoli bácsi. Elmúlnak ezek a dolgok, amik most ennyire foglalkoztatnak. A szakmai konferenciákon az idősek gyakran elkezdik emlegetni, hogy is volt az 30 évvel ezelőtt. Ki mit hozott létre, mit vívott ki, mit tett le az asztalra. A fiatalok udvariasan hallgatják, elismerően bólogatnak, közben az internetet böngészik a telefonjukon. Elmúlt. Igazából már senkit nem érdekel. Lesz egy nap, amikor minden, amit az élet értelmének gondolok ma, az már a hátam mögött lesz. 

Furcsa gondolatok ezek, nagyon depresszíveknek tűnnek, de igazából megkönnyebbülés is erre gondolni. És furcsa, nagyon furcsa. Olyan abszurdan távolinak érzem azt, amikor már nem lehet előre tervezni, de hát ezt gondolta Zoli bácsi is, mikor én kislány voltam, és még a nyári szünidő eljövetele is rettenetesen távolinak tűnt karácsony táján. Ő már talán akkor is sejtette valahol, hogy kettőt alszik, és alzheimer-kórral küzdő idős bácsika lesz, Aztán egy marék hamu egy táblácska mögött.

Ahogy én is kettőt alszom, és mindaz, ami most van, már nem lesz. Lesz egy felnőtt fiam, és talán még egy, vagy egy lányom. Aki nem az én vérem, és vér szerint nem Zoli bácsi rokona. És unokáim. Akik nem hiszik el, hogy ők is öregek lesznek egyszer. Vagy talán már sejtik egy picit. 

Hát ilyen hangulatban vagyok mostanában. Azon gondolkodom, hogy talán valami egész másról szól az élet, mint amiről én hiszem, hogy szól, és hogy a Jóisten, akiről hiszem, hogy mindenhol itt van, egyáltalán nem ezeket a dolgokat tekinti fontosnak, amiket én most. A leadandókat, a megcsinálandókat, a nagy teljesítményeket vagy akár a gyerekek számát. Mert hiszen Zoli bácsit ugyanolyan szeretettel nézte így is, mint ha 7 gyereke született volna. Lehet, hogy csak az számít, hogy öreg, alzheimeres néniként lesz-e még annyi hitem őbenne, hogy hozzá akarjak menni. És hogy megtanítottam-e ezt a hitet a gyerekeimnek. A vér szerintieknek, és a nem vérszerintieknek. Lehet, hogy csak ennyi a lényeg. Nem tudom eldönteni, hogy ez megkönnyebbülés, vagy félelmes. Asszem mindkettő.