Hát erről főleg nincs semmilyen irodalom nekem kéznél. Jobb ötlet híján külföldi oldalakról igyekszem tájékozódni, ott azt ajánlják, hogy már nagyon korán, 2-3 éves korban kezdjük el az ún. "pelenkázóasztal-beszélgetéseket", hogy aztán természetes legyen a téma. 
Namost Marci most 3,5 éves, és jelenleg már az univerzumról, az állatvilág bonyolult rendszeréről, vírusokról baktériumokról miegyebekről értekezünk, tehát a 2-3 éves gyerek már bőőőőven benne van abban a korban, amikor ráeszmélt a világra, ezért én ezt egy picit későnek tartom. 

Amire én vágynék, hogy ez természetes módon épüljön bele a mindennapjainkba, ne pedig egy naaaagy beszélgetés legyen, aminél aztán anyuka (jelen esetben én :) ) megkönnyebbül, hogy na, elmondtam, akkor majd egy év múlva újra előszedjük a gyerek meg épp akkor nem figyelt vagy túlterhelte az infó és nem ér az egész semmit. 

Azt is írja az irodalom (és egyébként az örökbefogadók is ezt mondják, hogy azért is érdemes hamar kezdeni, hogy anyuka belejöjjön a témáról való beszélgetésbe, és az első, döcögős mondatok még akkor hangozzanak el, mikor a baba tényleg nem érti, mire meg már érti (szerintem 3 évesen ez már bőven megvan), addigra én is hátha belejövök. 

Szóval most keresem az életünkben azokat a pontokat, ahova probléma nélkül be lehet csempészni a témát. Jelenleg az ötleteim: 

- nálunk sok családi fénykép van a falon, amiket Marci pl. már jól ismer, néha spontán körbemegy és végigmondja, hogy itt apa meg anya és a pocakjában már ott vagyok én is, "itt még ki se vagyok találva" (ahogy tőlem hallotta egyszer). Úgyhogy arra gondoltam, hogy előkeresem a nyári brnoi fényképeinket, és egy-kettőt kirakok a falra. Idegeneknek ez nem lesz informatív, nyaralós képek, sétálunk a férjemmel egy külföldi városban. De Marcinak - és később a pici babának - el lehet majd kezdeni belemesélni, hogy nééézd, itt kaptuk meg a magocskát attól a nénitől, itt már a pocakomban vagy! 
Így a fókusz nem azon van, hogy mélyen a szemébe nézek és elmondom, mennyire nem is az én vérem ő, hanem azon, hogy egy örömteli élményünket - amit még a falunkra is kitettünk - megosztom vele. És mellesleg hall arról is, hogy itt volt egy másik néni is, aki ajándékozott nekünk valamit. 

- hasonlóképpen pl. nálunk szokott lenni rövid esti imádság, és ott lehet a néniért imádkozni, akinek olyan hálás vagyok, hogy adta nekem azt a pici magocsákát, amiből az én kisfiam megszületett nekem! Persze nem minden áldott este, de időnként, amikor nekem eszembe jut, amikor engem elönt a hála, miért ne lehetne. 

- Arra is gondoltam, hogy megünnepeljük majd a napját, mikor a magocska a családba érkezett. És később majd kimegy a család együtt is Brno-ba, akár többször is a kisgyerekkor során, hogy lássák, szívesen gondolunk erre a városra, örömmel megyünk vissza, nyaralunk ott, mint az életünknek egy fontos, örömteli helyszínére.

Eddig jutottam mostanáig, de talán majd még eszembe jutnak más utak is, ahogy ezt erőltetés nélkül be lehet csempészni a hétköznapokba, hogy a baba, később kisgyerek érzékelje, ez valami jó dolog, aminek örülünk, amitől nem kell félni. A rázósabb részét elég, ha akkor megérti, mikor már van egy stabil hite arról, hogy ez számunkra, a mi családunk számára egy öröm.