Egy hete megszületett a második kisfiam, úgyhogy végérvényesen és teljesen patchwork család lettünk :) 

Hogy milyen is ez...? 

Elmondom őszintén. megszületett, és én csak azt éreztem elsőre, hogy én ezt még egyszer biztosan nem tudnám végigcsinálni. Mármint a szülést. Ami egyébként könnyű volt, Semmi 20 óra vajúdás, semmi oxitocin vagy hasonlók, szóval én már a sima szüléstől is kidöglöttem, és úgy gondoltam, hogy so-ha-töb-bet. Aztán odaadták a kisfiamat, és nagyon, de nagyon koncentráltam, hogy most mit is kéne érezni. Csengtek a fülemben a mondatok más anyáktól, hogy "az a felejthetetlen pillanat", meg hogy hogy sírtak, meg hogy milyen megható volt, nekem nem volt ilyen egyszerű eufóriát érezni. Inkább egyfajta csodálkozást éreztem, hogy "ő tényleg bennem volt???" Aztán babusgattam, szoptattam, nézegettem a kis körmöcskéit-ujjacskáit, és arra gondoltam, hogy lesz-e olyan cuki, mint a tesója...

Ez a gondolat kísért egyébként az első két napban folyamatosan, és annak ellenére, hogy Marcinál is megállapítottam annak idején magamban, hogy nem is olyan szép, mint vártam, és mi lesz így velünk, most megint elfogott ez az érzés, hogy MI LESZ, HA NEM LESZ SZÉP??? És akkor vajon fogom-e azt gondolni, hogy azért nem szép, mert nem a MI gyerekünk (hö! Mert az ugye csak szép lehet). Nos, jelentem, ezen túlestünk, a kis Dávid gyönyörű kisfiúvá kezd gömbölyodni, és nagyon jó érzés dédelgetni. Nincs az a teljes agymosott állapot, mint Marcinál volt, amikor vécére se mentem ki a gyerek nélkül, csak ha az apja bement, és egész álló nap csak mellette üldögéltem az ágyban, de azért legszívesebben mindig vele lennék. 

Sokat gondolok arra a nőre, akitől a petesejtet kaptam, nem fájdalmasan, inkább kiváncsian, és hálásan. Arra is gondolok, hogy milyen lesz majd Dávidnak ezzel a történettel felnőni. 

Valahogy így kezdtem elmondani neki: "Tudod, Dávidkám, te nagyon kalandos úton jöttél a családba, ezt úgy hívják, hogy petesejt-adományozás, ami azt jelenti, hogy a magocskát, amit a mama hasába tettek, egy néni adományozta, vagyis ajándékozta nekünk. És ez volt a legeslegszebb ajándék, amit valaha kaptam életemben!". Egyszer már el is mondtam neki, csak mondjuk pont aludt, úgyhogy van rá esély, hogy nem fog emlékezni rá... :) 

Gyakorlom, hogy beszéljünk róla, gyakorlom, hogy merjek róla gondolkodni, hogy ki merjem mondani a félelmeimet ezzel kapcsolatban, legalább magamnak. 
Marci ovijában már megkaptam az első "nagyon hasonlít rád"-ot, de elütöttem azzal, hogy nézzenek csak rá az apjára, és az illető rögtön mondta is, hogy ja tényleg, tiszta apja. Ez egyébként pontosan így volt Marcinál is, úgyhogy ezen nem akadtam fenn. 

Szóval összefoglalva a szülésen túl, a Nagy Találkozás után sem tudom minden kérdésemre a választ, vagyis ezek gyanítom kísérni fognak még egy darabig. 
Hogy hogyan kell elmondani, hogy hogy a legjobb másokkal beszélni róla, hogy kinek kössem az orrára és kinek nem... ezek mind-mind olyan kérdések, amikre csak újra és újra visszatérni tudok, véglegesen megválaszolni őket nem. 
Azt viszont biztosan érzem, hogy pontosan ugyanannyira fogom szeretni, ahogy Marcit, pontosan ugyanúgy nem az első pillanattól éreztem, ahogy nála sem, és azt is tudom, hogy ha valaha meg fogja kérdezni, hogy akarnék-e  másik, "saját" kisfiút magamnak, akkor tiszta szívből fogom tudni válaszolni, hogy nem, nekem pontosan ez a krumpliorrú, szállóhajacskájú, hosszúujjú kis csodababa kell, aki a most már mindörökre a mi kisfiúnk. 

Isten hozta!