Augusztus 8 és 12. Rohadt messzinek tűnik. Mikor az egyeztetés volt, két hónap körült ígértek. Fiam három lesz, mire... mire mi??? Mire terhes leszek? Mire jártunk Brno-ban? Hol az a kurva jövőbe látó szemüveg, mikor tényleg szükség lenne rá????

Az én fejemben persze ez úgy néz ki, hogy kilibbenünk, megkóstoljuk az isteni cseh söröket, aztán hazajövök 
t e r h e s e n  (nyilvánvalóan) és soha többet nem járun Brno közelében sem. A valóság az, hogy miért ne lehetne, hogy többször is kell menni? 
Nem tudom, mennyire világos a petesejt-donáció menete, de az úgy van, hogy a donort felkészítik az adott napra, és az én ciklusomat fogamzásgátlással, majd pedig nyálkahártya-felépülést segítő hormonokkal hozzáhangolják az övéhez. Tehát a leszívás napján a férjemre van csak szükség (de engem is megvizsgálnak, hogy akkor ténylegesen felépült-e a nyálkahártya), és öt nap múlva nekem beültetik az embriót. Egyet, mert azt mondják, hogy olyan egyenletesen magasak az eredmények ezekkel a nagyon jó minőségű embriókkal, hogy fölösleges többes terhességet kockáztatni. A másikat lefagyasztják, mehetsz még egy körre - tesóért, természetesen. Mondjuk lehet, hogy éppen nekünk van akkora mázlink, hogy nem kettő, hanem három embrió marad, vagy négy, és természetesen akkor nagycsalád leszünk! 

Sajnos ez is olyasmi, amit ezen a keserves tapasztalaton keresztül - és a rengeteg kiváló orvossal való beszélgetésen keresztül - tanultam meg: korábban azt hittem, a dolog lényegi pontja a BEFOGADÁS. Be tudja-e fogadni a szervezetem a megtermékenyült petesejtet, vagy sem. És akkor indult nyilván az izgulás, feküdjek vagy üljek vagy álljak vagy sétáljak vagy ne sétáljak a beágyazódás környékén, merjek-e ezt vagy azt csinálni, nehogy éppen az a mozdulat legyen az, amitől a kis embriócska nem tud megtapadni. Aztán ott a csúnya, nem befogadó, sőt elutasító, gonosz méh képzete, amit mindenképpen kineziólógus vagy családállítás netán pszichoanalízis segítségével kell jó útra terelni, mert nem hajlandó jó anyaként ölelő keblére vonni (a méhnek tehát van keble!?!) a kis vágyakozó embriót. 

Lófaszt. Ma már tudom, hogy az egész folyamat leglényege a petesejt minősége. Ezt mutatja a donációval foglalkozó intézetek egyenletesen magas (60% fölötti) sikerrátája, ami annak ellenére ilyen magas, hogy azok jutnak el a donációig, akiknek már ez az utolsó dobásuk: idősebbek, saját beültetés n+1szer nem tapadt meg, elvetéltek, nem tudták kihordani a babájukat. A kérdés az, VAN-E jóminőségű embrió vagy nincs. Valószínűleg van ebben egy sorsszerűség, van, akinek fiatal korában is sokkal kevesebb van, és van, akinek az évek során elfogynak a jók, de a végeredmény ugyanaz.

Vannak nyilván más esetek - mikor a férjnél van a probléma, mikor a kihordást valami más - esetleg szervi elváltozás vagy betegség - nehezíti meg, mióma van a méhben vagy ciszta vagy olyan hegesedés, amiért lehetetlen a beágyazódás, esetleg nagyritkán a férj genetikája végleg nem illik össze a feleség genetikájával, de mikor a méh egészséges és nem és nem jön össze a baba lombikkal sem, akkor valószínűleg nem a méhhel van a probléma.

Ezen a folyamaton Gyuri bácsi teái mit sem tudnak segíteni sajnos, esetleg a vitaminok, de - mint megtudtam - a szervezet a jelen orvosi tudás szerint egy ciklus adott petesejtjeit 3-4 hónappal korábban kezdi nevelgetni. Azt a nagyjából 1000 (!!!ÚRISTEN) petesejtet, amit egyszerre elindít az útnak, és amiből az adott menstruáció elején már csak a petefészkenként 3-4 legjobbnak ítéltet látja az ultrahangos antrális tüszőként. Ezeket aztán a szervezet egy természetes ciklus során maga érlelgeti, és a "legerősebb" tüsző hormonok segítségével visszaszabályozza a gyengébbeket, hogy ő egyedül nőjön meg és repedjen meg. Ez a természetes kiválasztódás. Az egész kurva nagy hormon-terápia, amit az ember nagyjából 2 hétig kap, arra jó, hogy ez a kiválasztódás ne történjen meg, hanem nagyjából egyformán fejlődjön az a szervezet által már 3-4 hónapja kiválasztott néhány petesejt, amit az ezerből a legjobbnak ítélt, és hátha akkor több embrió is lesz. De a vége az, hogy 10 petesejtből ideálisan 2 szuper blasztocita marad, több nem. Ez a brno-i fiatal, egészséges donorok sikerrátája is. Hát ennyire rohadtul meg van az egész tervezve, és akkor mindenki saját maga eldöntheti, hogy ebben mennyit segít vagy nem segít, ha szedek mondjuk Gynositolt, amire az én orvosom azt mondta: "amerikában a testépítők kanállal lapátolják magukba és fillérekért veszik, itt 2 g-os kiszerelésben adják elkeseredett nőknek aranyáron. Ez se nekem jutott eszembe". Ettől még szedtem Gynositolt. Meg nagy dózisban Q10-et. Meg E vitamint. Meg D vitamint. Meg halolaj kapszulát. Meg valami rettenetesen új és modern izét, amit az interneten kellett rendelni, és ami szerintem lényegében terhesvitamin. 

És még valamit leírok, hátha egyszer olvassa valaki, akinek eső ELŐTT lesz köpönyeg: Lányok, MINDEN petefészek műtét egy potenciális kockázat. Ma úgy gondolják az orvosok (ez több, egymástól független orvos, fertilitás-specialista és tőle teljesen független endokrinológus magyarázta nekem nemrégiben), hogy a petefészek-kimerülés valójában nem úgy történik, hogy NINCS TÖBB petesejt, elfogyott, eltűntek, hanem hogy valamiért azok a receptorok, amik fogadják az agyból jövő ingerületet és nekiállnak sejt szinten petesejtet érlelni, egyszerűen elvesztik az ingerület-átvételi képességüket. Leáll az információ átadás és a petesejtek ott maradnak éretlenül, ahol voltak. Ezt pedig vagy egy autoimmun folyamat eredményezi, ami ellen ez idő szerint senki nem tud tenni semmit, vagy pedig egy petefészek műtét, amiben bármilyen óvatos és ügyes is az orvos, fellép egy kis vérzés, megzavarodik a rendszer, kivágnak egy darabot (talán épp egy jól működőt), ép szöveteket bolygatnak. 
Nekem egy ciszta miatt javasolták, amit "hopp csak kiszedünk, mint egy férges almából a rohadt részt", a többi szép ép marad és érintetlen. A meddőségi központokban pedig ingatták a fejüket "hiszen ez tudott dolog, hogy kockázatos dolog petefészket műteni". Basszameg, nekem nem volt tudott. És az egyébként kiváló sebész-nőgyógyásznak sem volt az. 

Most egyébként várom, hogy kezdődjön egy új ciklus, és akkor szedek ösztrogént, hogy megnézzék, hogy épül fel a nyálkahártya nálam, hogy ne élesben kelljen kísérletezni. 
Mi sem természtesebb, hogy abban bízom, hogy éppen ebben a hónapban fogok (félig elzáródott petevezető és egy kimerült petefészek ellenére) SPONTÁN TEHERBEESNI. Most miért, végülis miért ne?

Hát mert miért de. 

A hétvégén őrültek háza volt. Vendégség, tréninget tartottam, péntekszombatvasárnap munka. Elhatároztam továbbá, hogy kemény leszek, és kerékpárral jövök megyek, ha már végre egyszer nem kell Marcit húzni-vonni magammal. A tréning a János Hegyen volt... átkozódva, izzadtan, csapzottan értem oda, de megcsináltam, kétszer is! Nagyon büszke voltam magamra (most persze kábé csak ülni vagyok képes az izomláztól). 

Anyák napjának csak a délutánjára estem be. Kicsit irigylem - haha micsoda téma ez nálam manapság - azokat az anyákat, akik méretes rózsacsokrokat és tulipánokat kapnak ébredéskor, apuka által előre gondosan begyakorolt köszöntésekkel, az én férjem nem az a kifejezett ceremóniamester-típus, de könnyes lett a szemem, mikor a kisfiam odatolta a kisautóját a mosogatóhoz, ahol épp álltam, platóján egy dupló-virággal, mondván: "mama ezt a virágot neked hozta a traktor, mert apa azt mondta, hogy mamák napja van!" Aztán mentünk kimosni a szaros kis seggét a pelenkában, és közben kaptam még egy anyukás mesekönyvet is. 

Valahogy ez úgy van mostanában, hogy úton-útfélen beszélgetések zajlanak. Anyukákkal a játszótéren, akik gyerekeivel már hetek vagy hónapok óta randizunk Marcival, és akik halva született kisbabát gyászolnak titokban évek óta. Kolléganővel, aki mindig vidám és mindig kacag, de a két gyermeke mellett lett volna egy harmadik, aki csak pár napot élt. Régi ismerőssel, akiből kibukik, hogy negyvenegykéthárom évesen hiába próbálkozik, kezdi feladni a küzdelmet a gyerekért és más értelmet keresni az életben. Leülnek mellém, beszélgetünk. Együtt szomorkodunk, és hirtelen olyan emberi ez az egész. Hogy nem úgy alakul az élet, ahogy 14 évesen elképzeltem, hogy nem kímél meg senkit a sorsától. Néha fogunkat összeszorítva szenvedünk, és néha utólag megkérdezzük magunktól, te jó ég, hogy tudtam ezt túlélni? Hogy nem állt meg a világ, estek le csillagok az égről, hogy nem jött el a végítélet? Eszembe-eszembe jutnak a boldogságos érzések, mikor éreztem, elindult a terhesség, aztán a nap, mikor vérezni kezdtem. Lassacskán elér engem a szomorúság. A vad düh és a haragos, irigy, csapkodós fájdalom helyett az érzés, hogy tényleg mennyire szomorú vagyok emiatt. 
Ez jó, nagyon jó érzés, mert emellett már megfér más is. Megfér az öröm a kisfiam ügyessége-okossága miatt, megfér az elégedettség a felbiciklízett hegyi kilométerek miatt, ez csak egy szín a képen, de nem mocskolja be az egész vásznat. 

Nagyon hálás vagyok ezeknek az anyukáknak, hogy megosztották a fájdalmukat velem. Egyszerűen, nagy gesztusok vagy könnyek nélkül. Emlékeztettek engem, hogy igen, ez az élet, Fájdalmakat hoz, kínlódásokat, és hogy egyszer a végére is érünk, visszatekintünk, és lehet, hogy azt látjuk, hogy te jó ég, mikor épp a legjobban sírtam, milyen boldog is voltam én akkor! Mennyi mindenem volt! Ez egy fájdalmas, és gyönyörű utazás, ahol sose látjuk, mi tárul elénk a következő kanyarban. 

Anyukák, akik megtanítjátok nekem, hogyan kell a szívetekben hordozni a bánatot, és közben boldogan részt venni a gyereketek életében, élni a hétköznapokat, és szeretni. 

Ez a mai poszt a válaszom arra is, hogy miért mesélem el sokaknak, hogy mi előtt állunk. Rengeteget kapok ezekből a beszélgetésekből. Nem maradok egyedül a történetemmel, hanem bekapcsolódhatok a gyászoló, kínlódó, de mégis tovább élő nők és anyák közé, megfogják a kezem, és talán én is tudok segíteni valamit nekik. Együtt tudjuk hordozni egymást.

Talán így mégiscsak elviselhető. 

Azért a napok telnek, egyre messzebb van a múlt hét a keserves csalódással, ideje lenne megrázni magam, és az alábbiakban előrelépni: 
- kipakolni a szekrényemből a téli holmikat. Már hetek óta előszedtem a nyári dobozt, jelenleg dobozokból öltözködöm, mint egy buckalakó, a szekrényemben pedig be-túr-va az összes jelenleg viselt holmim, téli-nyári vegyesen, mert hiszen már úgyis mindjárt rendet rakok... De persze nem rakok, mert múlt héten kíméltem magam, ezen a héten meg sajnálom magam, szóval dobozok és dobozok. Este betömöm a levett ruhát a szennyesbe-szekrénybe, és a feledés fátyolát borítom rá. 

- Elmenni normálisan bevásárolni. Vagy legalább megrendelni az ebédet. Vagy legalább... jó ennél nincs lejjebb. A kisbolt melletti lakókocsi heti kínálatából táplálkozunk, rántott sajt van halrudacskával, sült krumpli és - nagyjából ennyi. A gyerekem skorbutban fog meghalni. Nem, mert van mellette egy zöldséges és a játszón megeszik egy darab almát (ha a szájába dugdosom falatonként). 

- Venni néhány ruhát. SÜRGŐSEN venni néhány ruhát, amibe a.) beleférek b.) csinosak, lengék, illenek az alkatomhoz, lehet bennük játszótéren fetrengeni, nőiesek c.) férjek bele, de tényleg. 

- Áttekinteni a kurva leveleket az email-fiókomban, azokat is, amiket csak megcsillagoztam, hogy fontos, MAJD válaszolok rá, ha lesz erőm, ha stabilabb leszek, ha nem leszek ilyen halál depressziós, de mivel ezt nagyjából 2021-re tudnám beígérni, muszáj lesz rávenni magam. Nem ma, csak majd egyszer. 

- Rendbetenni a cégem dolgait. Homályosan dereng, hogy vannak elmaradásaim a könyvelővel szemben, és ugyan május 20-án én éppen 8 hetes terhes akartam lenni, de nem biztos, hogy a NAV ezt megfelelő kifogásnak tekinti majd. 

Azért van, amire büszke lehetek, például: 
- tegnap bevásároltam az ALDI-ban, és igazán szép tőlem, hogy csak egy pár nagyon praktikus cipőt vásárloltam, otthagytam ellenben az óriás dömpert, a kisszandálokat, a futós cuccokat (hiszen MINDJÁRT újra futok majd már), az édességeket (inzulinrezisztencia miatt ez a mi családunkban senkinek nem tenne jót, egyedül az én lelkemnek, de annak nagyon!!), és a cuki figurás pendrive-ot, amit biztos két perc alatt eltulajdonítana Marci, de ha eldugnám a táskám mélyére és csak titokban nézegetném, amikor alszik....? A lelkem mélyen úgy érzem ez egy működőképes modell.
- Nem gyilkoltam meg egyetlen többgyerekes anyukát sem tegnap a játszótéren, pedig többen is voltak, amit nyílt provokációnak tekintettem. De én maga voltam a zen a báj és a kellem. 

És ha már itt tartunk, valaki írta, hogy miért vagyok irigy az örökbefogadó szülőkre, akik szintén megjárták a hadak útját, talán még jobban is, mint én? Hát íme a kendőzetlen igazság: 

A LISTA, akikre irigy vagyok:  

Magától értetődően minden többgyerekes anyára. 

Ezt értsd úgy, hogy b.á.r.m.i.l.y.e.n. anyára. Lehet elvált, házas, csak becsúszott a gyerek, nagy korkülönbség, kiskorkülönbség, beledöglik, nem döglik bele, kétszerelvetélt, 8évlombikutánikrek, tökmindegy, ebben az agymenésben biztos, hogy lesz olyan pont, amikor éppen RÁ vagyok irigy.

Azokra, akiknek nem sikerült egy gyerek sem, és eleve petesejtdonációra vagy örökbefogadásra mentek. 

Mikor nagyon kínlódom azzal, hogy milyen lesz "kétféle" gyereket nevelni. Egy vér szerintit és egy örökbefogadott petesejtből származót. Máshogy leszek majd velük? Ők máshogy lesznek velem? Miért nem mindkettő vagy ilyen-vagy olyan? Mennyivel könnyebb Brno-ba menni azoknak, akik az első gyerekükkel próbálkoznak. Ja, hogy ők meg rám irigyek? Úgy tűnik, ebben a rohadt körben mindig mindenki irigy valakire. 

És itt jönnek a legjobbak, amikre igazán nagyon büszke vagyok, a csúcsok csúcsa (vagy mélyek mélye): 
- Amikor irigykedem a rákból felépült többgyerekes anyukára... mert MOST MÁR UGYEBÁR felépült és többgyerekes - hogy a legrémesebb emberi sorssal kellett szembenéznie, ami létezik, az ebben az elmeállapotban egyszerűen nem jut el a tudatomig. 
- Vagy amikor irigykedem a többszöri előrehaladott terhességben elvetélt, de végül (nagy kínnal keservvel) 3 gyereket szült anyukára?!!? Van kérdés? Nincs kérdés. 
Fekete lelkű, irigy banya vagyok. És most megyek a játszótérre. Hátha van ott pár terhes nő, akit elgáncsolhatok. 

Miért Brno? 

Azt gondolná az ember, hogy ha eldöntötte, hogy megy, ha beadta a jelentkezést, ha már csak az időpontra vár, akkor nem merülnek fel kétségek. Például, mikor látsz egy helyes anyukát az ismeretségi körödben, és eljátszol a gondolattal, hogy most odamegyek, és  e l k é r e m  a  p e t e s e j t j é t. Hátha pont egy tökjófej, felvilágosult, modern anyuka, aki ebben semmi különöset nem lát. Persze Magyarországon kemény szabályok vannak a petesejtadományozásra: rokonnak kell lenni (bár ez nagyon tág kategória), 35 évnél fiatalabbnak kell lennie (ez már szűkebb), és kell, hogy legyen már saját gyereke. A rokon-kérdést olyan nagyon nagyon nem ellenőrzik, sokan ki is játsszák, egész virágzó feketepiac épült arra, hogy nők felajánlják a petesejtjüket az interneten, persze nem ingyen. Ebbe az utcába sok keserves tapasztalatot hallva nem akartunk besétálni.

Szerencsésebbeknek van a rokonságban ilyen paraméterekkel rendelkező nő. Nekem is van. Nem mertem eléállni. Ez így mondjuk nem pontos: az egyiknek előhozakodtam vele, nagyon helyesen fogadta, azt mondta, gondolkodik rajta, és visszajelez, de azóta sem jelzett vissza semmit. Gondolom, ez nemet jelent. Elképzelhetetlen nehéz egyébként kimondani egy ilyen mondatot: "arra gondoltam, hogy adsz egy petesejtet (???!?!?!mi.a.fasz.van????) és akkor én megszülöm." És csűrheted, csavarhatod, de a lényeg ugyanaz marad. 

Azóta sokat gondolkodtam ezen a rokon-nem-rokon kérdésen. Mert ugye ott lesz a baba, és milyen jó lenne tudni, hogy mondjuk az unokatestvérem genetikája van benne, vagyis a közös, szeretett nagymamám génjei is ott lesznek benne, meg a nagypapámé, meg a kedves dédmamámé, akiről már csak történeteket őrzök. 
Ellenben persze a nagybátyámék lennének a vér szerinti nagyszülei, akikkel finoman szólva sem kiegyensúlyozott a viszonyom. A nagybátyám feleségének a családjáról pedig szinte semmit nem tudok. Persze a brnoi diáklány családjáról még annyit sem, de legalább képzelhetem, hogy tök normálisak. :D
Az unokatestvérem ráadásul barna szemű, mi pedig kék szeműek vagyunk, vagyis a gyerekről azonnal, első ránézésre mindenki tudni fogja, hogy nem vér szerinti gyermek. a brno-i klinika még a vércsoportot is egyezteti, hogy ne legyen ilyen gigszer. 

Mégis: ott lenne az a gondolat: TUDOM, honnan származik, ISMEREM a családját. Fogok tudni válaszolni majd a gyerekem kérdésére: és kitől származom valójában? Másfelől: akarok tudni válaszolni erre a kérdésre? Akarom, hogy karácsonykor összetalálkozzon a tekintetem a vacsoraasztalnál a gyerekem vérszerinti anyjával? Persze azt is tudom, hogy én életem végéig hálás lennék neki. Kitörölhetetlen kapocs lenne ez köztünk. De ő...? Vajon ő nem gondolna arra, hogy ez a gyerek az ő családjában is nevelkedhetne? (ami nem igaz, hiszen ott vannak az apa génjei is, de ki gondol az apára ilyenkor?)

Viszont ha Brno, akkor mi lesz a válaszom a gyerekem kérdéseire? Semmit nem fogok tudni róla, csak hogy 21- és 29 év közötti, egészséges, kék szemű, 160 és 165 cm közötti magasságú, barna hajú lány volt, egyetemista. nagyjából ennyit lehetett megadni az adatlapon. 

Nem utolsó sorban itt a pénzkérdés. Brno egy gyár, besétálsz, kapsz egy időpontot, aztán kis túlzással két hónap múlva kimész egy napra és beültetik az embriót. Közben persze leszúrsz több, mint másfél millát, de pénznemszámítkurvagazdagokvagyunkmitnekünkmásfélmillió... A magyar viszonyok között vársz a próbálkozásra, akár hónapokat is, végigasszisztálod, ahogy a rokonod jár a stimulációra (ahová abban reménykedtél, hogy te fogsz menni), viszont ingyen van, a te TB-finanszírozott próbálkozásodnak számít, éppúgy, mintha te lennél az anya. 

És van még az etikai tényező, de erről talán majd máskor írok. 
Szóval el kell dönteni, milyen anyát akarsz a gyerekednek. Gonosz egy döntés. 

Megkérdeztem egy barátnőmet, aki felnőtt korában tudta meg, hogy az apja igazából nem is az apja. Ő jól megborult, mikor megtudta, de azt válaszolta, hogy igazából a titok volt az, ami nagyon ijesztő volt számára. Hogy végig úgy nevelték, mintha, aztán jött a pofon, hogy nem is. Ekkor megfogadtam, hogy én a szülés utáni második percben veszek egy mély lélegzetet, és ELMONDOM a gyereknek, hogy hogyan is fogant. Remélem, jól fogadja majd. 

Amikor a fodrászom megkérdezte, nem gondolom-e, hogy ha túlságosan erőltetem a dolgot, akkor az vissza fog ütni valahogy, és a SORS MEGBOSSZULJA, mert például ő három lombikos családot is ismer, akinél beteg lett a gyerek, azt gondoltam, hogy ha most kitépném az ollót a kezéből és a nyaki ütőerébe szúrnám, a bíróság biztos megértené. 

Plusz már most mondom, hogy ha még valaki megemlít egy olyan távoli ismerőst akinek PONT UGYANEZ a diagnózisa volt, és utána spontán teherbeesett mégis, az is kórházba fog kerülni nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel. 

És nem szeretnék még egyszer válaszolni arra az idióta kommentre sem, hogy nekem legalább van egy gyerekem. És nem, nem a kétségbeesetten próbálkozó gyerektelen ismerőseim mondják ezt, hanem az elégedett két-három gyerekesek, akik az utolsó szülésük másnapjától arról beszélgettek, hogy hogy védekezzenek, mert ők ugyan be nem vállalnak még egyet. 

Ha pedig bárki a közeljövőben még egyszer előhozakodik Gyuri bácsi teáival, akkor egész egyszerűen szétrobban a fejem. 

És egyébként azokra is dühös vagyok, akik most megint terhesek. Boldogan, gondtalanul, várják a következő orvosi vizsgálat eredményeit, csacsognak a rosszullétről... óóó de szeretnék már végre én is megint rosszul lenni! Mosolygok és válaszolgatok, és magamban olyan sztorikat gyártok, hogy a Csipkerózsika irigy gonosz banyája járhatna hozzám délutáni korrepetálásra. Az egyiknél azt gondolom: nem baj, neked olyan szar a házasságod, hogy két év múlva elvált, gyerekeit egyedül nevelő anyuka leszel. Ha-ha-ha. A másiknál elképzelem, hogy egy ilyen személyiségű embernek tuti nem lesz százas a gyereke. (Úristen, milyen ember vagyok én??????! Még leírni is borzalmas.) Elmondom a csúcsok csúcsát, a banyaság banyaságát, a rosszindulat csimborasszóját: ha vetélésről hallok, van bennem egy kicsi hang, ami örvendezik, és azt kiabálja, de jó, nem én vagyok egyedül nyomorult! Saját petesejttel is lehet szenvedni!!

Ha a fodrászom ezt hallaná, tuti azt mondaná: Nem gondolod, hogy ezzel BEVONZOD a problémákat? 

Nem, nem gondolom, hogy bármit be lehet vonzani a világon. De azt gondolom, hogy ha látnák az emberek, milyen szarfej is vagyok valójában, egy kilpméteres körben elkerülnének. 

De.

Nem.

Látják.

Csak azt látják, hogy mosolygok, és hogy vagy kösz jól, meg hogy dolgozom és sikereim vannak, irigykednek rám a szakmai előrejutásomért, vagy azért, hogy szép helyen lakunk, vagy hogy milyen szépen visszafogytam a szülés után (az utolsó lombikpróbálkozásnál amúgy három kilót híztam, és további ötöt tervezek a mértéktelen depresszív zabálás következtében, egy nyári nadrágom sem jön rám, csak azok a lebernyegek, amiket a hippik hordtak woodstockban és a combjaim kidörzsölődnek a hájrétegek összedörzsölődése miatt). 

Oké, most vettem egy mély lélegzetet, magamba néztem, és el kell ismernem, nagyon-nagyon dühös vagyok. Csak éppen nincs kire. Azokra a szerencsétlenekre, akiket összehoz velem a balsorsuk, és nem bírnak egy értelmes reakciót kipréselni magukból az én fájdalmamra, rájuk persze könnyű, de valljuk be ők csak rosszkor voltak rossz helyen.

Egész egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehetséges az, hogy nincs tovább? Mindig van még egy dobás, nem? Még egy lehetőség?? Mindig van valahol még egy tiszta bugyi a szekrényben, csak nagyon-nagyon kell keresni!!! Hát most nincs több tiszta bugyi. Annyira szeretnék előreugrani az időben, és megnézni 1 év múlva, mi történt, és aszerint eljárni. Születik-e gyerekem petesejtdonációból? Mert persze muhahahaha senki nem garantálja, hogy az a két jó minőségű blasztocita, amit ígérnek, ténylegesen be is ágyazódik. 60-70% a sikerességi ráta, de mi van, ha pont én leszek az a 30? Mindkétszer? 
Mi van, ha kifizetjük a kurvapicsa sok pénzt, aztán mégsem sikerül? Belevágunk egy másodikba? 

Szóval van nálam ez a nyugodt, ringatózó babavárós hangulat mostanában. :D Három kineziológus és négy auratisztító megfeszített hathavi munkájával talán esetleg embert lehetne faragni belőlem. És még én akarok anya lenni. Így nem lehet nekifutni egy petesejtdonációnak! De mégis így futok neki, mert valami azt súgja, hogy a kételyeim egy része csak akkor bír megoldódni, ha ténylegesen belevágunk, bármi lesz is. 

Mert: hát jó, akkor nem lesz ugyanolyan. Biztosan más lesz, mint az első babával. És akkor mi van? Persze az első babával is voltak kételyeim. Pontosan emlékszem arra a megfeszített igyekezetre, hogy ÉREZZEK a baba iránt valamit a pocakomban, és persze éreztem is izgalmat, meg várakozást, meg aggodalmat, de akkor én azt képzeltem, hogy nem ezek az igazi anyai érzések, hanem ilyen sze-re-tet-fé-lét kéne éreznem a még meg nem született magzatom irányába. És amikor megszületett, még akkor is várni kellett arra a mindent betöltő érzésre, hogy szeretem, először csak az az ösztönös izé volt, a bújás, az aggódás, a körülötte forgolódás. Aztán mégis milyen jól kilógta magát!

Így lesz ez itt is. Egyszer majd nevetek magamon, hogy hogy izgultam, vajon ugyanazt érzem-e a második baba iránt, mint az első iránt. Hány vérszerinti szülő nem érzi ugyanazt a két különböző temperamentumú gyereke iránt, de mivel mindkettő vérszerinti, el se gondolkodik ezen. Csak kérdés, mikor lesz már az az "egyszer". 

Eldöntöttük. Eldöntöttem. Nem bírom ki, ha nem lépem meg. Meghalok, megőrülök, ha nem lépem meg. Beadtuk a papírokat. Mondanám, hogy az út elején állunk, de valójában dehogyis. 10 hónapja, amikor először hangzott el egy leállított stimuláció után a Brno szó, azt se tudtam, miről van szó. NEKEM ajánlják a petesejtdonációt? NEKEM, aki 36 éves vagyok, akinek van egy két éves kisfia, aki az első lombikpróbálkozásból összejött? Akinek még van négy államilag finanszírozott próbálkozása?? Aki... aki ÉN VAGYOK a kurva életbe hát nem érti meg senki, hogy ez én vagyok és ez VELEM nem történhet meg? 

Egész nyáron viaskodtam ezzel a diagnózissal. Ismerősök nyugtatgattak: nem eszik olyan forrón a kását, egyszerűen jobb orvoshoz kell menni, egyszerűen újra kell próbálni, egyszerűen bízni kell a testemben... elmentünk hát a legjobbakhoz. Itthon és külföldön. Utánajártam, mi is ez az egész korai petefészek-kimerülés, és megtaláltuk azt az orvost, akiben maximálisan, teljesen megbíztam. Elolvastam az ide vonatkozó szakirodalmat. Még két lombik-próbálkozásunk volt, fizetősen. Ez az út kellett, hogy apránként felismerjem: nincs tovább. Alig-alig van olyan ciklus, amikor szóbajön a stimuláció, és ugyan termelődnek petesejtek, azok nem olyan minőségűek... nem untatok senkit a részletekkel. Elmentünk a falig, és azon egy kicsit túl. És most itt állok....ezer kérdéssel. 

És nagyon egyedül érzem magam. 

Próbálom elképzelni, milyen lesz? Abban biztos vagyok, hogy szeretni fogom, pontosan úgy, ahogy a kisfiamat. Ez az a megnyugtató, melegséges gondolat, amihez mindig visszatérek, mikor már úgy érzem, megbolondulok. 
De ezen kívül? 

Fogom látni, hogy nem hasonlít rám? Fog ez hiányozni? És neki? Jó ég mit mondok majd neki? És mit mondok másoknak? Mit válaszolok a néninek a buszon, aki azt mondja, "tiszta anyja"? Mi a fészkes lószart érdekel engem most a néni a buszon? Hogy ejtem ki majd egy normális, épelméjű beszélgetésben azt a szót, hogy PETESEJTDONÁCIÓ? 

És ott vannak a mély kérdések: önző vagyok? Életre hívok valakit, akinek nehezebb sorsa lesz, mint a kisfiamnak, csak mert én akarom. Nehezebb sorsa lesz, mint az osztálytársainak. Persze lesznek olyanok, akik egy egyéjszakás kalandból születtek. Az tulajdonképpen olyan, mint egy spermadonáció. És lesznek, akiknek a szülei korán elváltak, és az anyjuk azt kívánja, hogy bár ne abból a spermából születtek volna. Az ő helyzetük sem lesz könnyebb. Jó, akkor már lesz egy egész kis csapat, akiknek jó szar lapokat osztott az élet. De én magam választottam ezt a gyerekem számára. Tudtam, hogy nehéz lesz, és rábólintottam. 
Másfelől olyan fontos a genetika? Nem elég, hogy látja a szememben, hogy mindennél jobban vágytam rá? Hiszen ha már itt lesz, akkor tudni fogom, hogy kizárólag attól a cseh nőtől származő pici babával vagyok képes boldog lenni, és örülni fogok, hogy pont olyan lett, amilyen. De vajon ő ezt érteni fogja? Persze, ha majd anyuka lesz. De addig? 

Ki válaszolja meg nekem ezeket a kérdéseket? Miért vagyok ilyen rohadt egyedül? Hol bujkálnak a többi anyukák? Ó, de irigylem az örökbefogadókat, akiknek vannak találkozóik, csoportjaik, blogjaik, könyveik.... Én meg külföldi oldalakat bújok, hátha elmondja valaki, milyen is ez. És barátok titkon mutogatnak anyukákra, hogy "szerintem ő is..."

Persze fogadhatnék én is örökbe. Lehet, hogy a fiam születése előtt meg is tettem volna. Most viszont már tudom, milyen csodálatos érzés, hogy bennem növekedett, hogy én szültem meg, hogy hozzám bújt azzal a kis újszülött ráncos arcocskájával, és megnyugodott, ahogy szoptattam. Istenem, hogy imádtam a szoptatást! Hogy ennek a csöpp pici lénynek kizárólag rám van szüksége a túléléshez és a boldogsághoz (jó, valójában csak a cicimre, de mégis). Erről nem voltam képes lemondani. 

Jövő héten kapunk egy időpontot. Megyünk Brnoba. Reméljük, születik még egy gyerekünk. Én titokban abban reménykedem, hátha mi leszünk azok a szerencsések, akiknek még több is. Akkor a picikém sem érezné egyedül magát ezzel a sorssal. 

Patchwork család. Hát, nem így képzeltelek.