De mekkora Igen!! ma elmentem vérvételre, kettőkor kellett visszatelefonálnom. És igen. Tényleg, valóban, minden kétséget kizáróan növekszik bennem egy élet, mégpedig nagyon, mert 6100 korül van a HCG, aminek ezen a napon 1500 körül kéne lennie max, úgyhogy rejtély, mit is művel ez a kis magzat, de úgy tűnik, ő megtalálta a helyét nálam!

Azóta próbálom beleélni magam, és terhes nőnek érezni magam. Nem csak "lehet, hogy terhesnek", vagy hátha egyszer terhesnek, hanem igazán vá-ran-dós-nak, olyasvalakinek, aki előtt (ismét) megnyílnak olyan titkos kapui az életnek, mint a védőnő látogatás, a terhes-torna és a kismamaboltok látogatása. 
Emlékszem, mikor Marcival először vettem magamnak ruhát a Hello Babyben (és utoljára, mert aztán rájöttem, hogy ennél sokkal olcsóbb ruházkodási lehetőségek is vannak, pl. second hand terhesboltok), na az olyan volt, mint egy beavatás. Hogy most már én is Oda tartozom... és most megint. Végre megint. 

Az esti émelygéstől eltekintve egyelőre még jól vagyok, a számítások szerint holnap betöltöm az 5. hetet, és két hét múlva megyek a nőgyógyászhoz. Minden.Rendben.Lesz.Pont. 

Még mindig nem tudunk eredményt. Már a finisben vagyunk, két nap, hétfőn kell mennem vérvételre. 

Csináltam-e tesztet? Neeeeem. 1.) elég volt a pisitesztekből. 2.) még egy negatív, és felkötöm magam. 3.) tapasztalatból tudom, milyen könnyedén változik ilyenkor a dolgok állása, attól még, hogy a teszt mondjuk halványan pozitív, még simán lehet, hogy két nap múlva már nem lenne az. - tudom, rutinos IVF-esek naponta tesztelnek és nézik, erősödik-e, de szerintem erre valami hatásos nyugtatót kéne szedni. 4.) félek. 

Mert nagyon jó érzéseim vannak. Egyrészt nem vérzek, ami mondjuk napi 800 Utrogestan mellett mondhatnánk, elvárható, de eddig minden progesteron-adagnál véreztem, legalább egy kicsit, hát most nem vérzek. Vagyis....
Hétfőn, hat napja reggel barna maszatot láttam a tisztasági betéten reggel. Olyan rettegés állt a hasamba, hogy se reggelizni, se ebédelni nem tudtam rendesen. Folytatás nem volt, papíron törléskor nem láttam magam vérezni, de azért nagyon nehezen nyugodtam meg. Véltem emlékezni rá, hogy levágtam a körmöm előző nap, élesebb, mint szokott, és mintha lett volna egy rossz mozdulatom a teherautónyi utrogestan-golyócska felhelyezése közben, de nem tudtam eldönteni, hogy ezzel csak vigasztalom magam, vagy tényleg megtörtént. 
Az én sötét véleményem mindig is az volt, hogy tudom, mindenki barnázik, sőt Julika, a fodrász unokahuga erős piros vérzés ellenére is terhes volt, de a vér soha nem jelent jót, a csodák pedig másokkal történnek. 
Mindennek ellenére a tüneteket továbbra is érzem, gonosz módon hullámzik a nap során, vagyis lehet pánikba esni, mikor éppen nem olyan erősek. Érzem a hasamban ezt a különös, mindjárt-megjön-érzésre nem egészen hasonlító fájdalmat, a feszítő alhasat, és mellfájdalmat, ami nekem nem szokott lenni. Már a Marcinál is ebből tudtam, hogy talán sikerült, akkoriban elmentem egy buliba, és nem tudtam úgy forgatni a csípőm tánc közben, ahogy szoktam, ez tűnt fel először, beültetés utáni ötödik napon (3napos embrióknál). Ez aztán később elmúlt, de valami megmaradt akkor is, és most is így van. Néha olyan erős a feszítő érzés, például éjszaka, hogy teljesen olyan érzés, mint mikor  hónapos terhes voltam, csak a látvány volt más :) 
Aztán ott az éhség, ami állandóan társam, 2 óránként éhes vagyok, szinte soha nem érzem magam jóllakottnak (Marcinál emiatt én már az első pár hétben híztam 2-3 kilót, mert gyenge kezdőként mindig ettem is, ha ezt éreztem). És néhány napja délutánonként hányinger. Ez annyira korai, még Marcihoz képest is, hiszen éppencsak túlléptem a Nemvárt mensi napját, hogy nem hittem, hogy összefüggés lenne, azt hittem, rosszat ettem. Aztán mikor egyre rosszabb lett, megéreztem mögötte azt az éhséget, amire emlékeztem Marcinál: 6-8. hétig nagyon  brutál émelygés kísérte az egész napomat, és ha éhes voltam, felerősödött. Úgyhogy ettem, és tényleg elmúlt az émelygés. De továbbra is azt gondolom, hogy ez túl korai az igazi émelygéshez, de azért tünetnek számítom. 

Olyan jó reménykedni, olyan jó beleélni magam, hogy sikerült, hogy hétfőn vérvételkor felhívnak, hogy gratulálnak.... és nagyon, de nagyon félelmetes arra gondolni, hogy felhívnak azzal, hogy sajnos, nem. Sajnos, elindult, de az értékekből látszik, hogy ez nem egy fejlődő terhesség. Hát ezért sem tesztelek. Még adok magamnak két nap reménykedést. 

Tegnapelőtt megvolt a beültetés. Mint kiderült, a 6 embriócskából lett 1 db. extended Blastocysta, egy compact morula, két morula és kettő hat sejtes maradt. Azt mondták, hogy a morulák is teljesen jók az 5. napon, de várnak velük egy napot, mert lefagyasztani mégsem nagyon lehet őket. (?) Egy extended Blastocyst érkezett hozzám, azóta fekszem, pihenek, f*sok - átvitt értelemben, mert izgulok az eredmény miatt, és konkrétan is, mert elkaptam valamit a kisfiamtól. Naná. 
Tekintve, hogy úgy tudom, hogy a betegségek segítenek a beágyazódásban, mivel lejjebb csavarják az anya immunrendszerét, nem izgulok különösebben. Persze lehet, hogy ez nincs így, de mivel zéró hatalmam van efölött, valamint úgyse tudom ellenőrizni, inkább elhiszem. 

Ma reggel pedig megkaptuk a (tegnapra ígért) embryo-freezing report-ot. Mára lett 1 extended blastocysta, 1 blastocysta és 3 morula (!!!)

A két blasztocisztát lefagyasztották, tehát van még két lehetőségünk, ha ez nem sikerül(ne). Ha meg sikerül, két tesó-próbálkozás. 

A morulák miatt külön telefonáltam, mert egész egyszerűen nem értettem, hogy lehet, hogy 3 morula van, mikor csak egy volt, és két 6 sejtes, amik a harmadiktól az 5. napig nem mutattak semmilyen fejlődést. Hát igen, mondták, van ilyen, ezek bizony a 6sejtesekből lettek, egy nap alatt, miközben előtte két nap alatt nem mozdultak semmit :O 

Sajnos - és ez a nagy-nagy fájdalmam - nem tudnak semmit tenni a világon értük, most persze még be lehetett volna ültetni őket, hátha továbbfejlődnek, de méhen kívül a 6. nap után nincs esélyük, a méhem meg most ugye foglalt. Lefagyasztani pedig ők nem tudják (akarják??) őket. 

Ez viszont fájdalmas és nyomasztó volt. Nekem az élet, ami itt kialakul, mindig borzasztó fontos volt, meg voltam győződve róla, hogy el tudom kerülni azt, hogy élő embriót semmisítsenek meg, mert hiszek benne, hogy az élet ajándék, és nem szeretném magam kioltani. Most viszont nem volt hatalmam afölött, ami történik, ha előre jobban végiggondolom, ha előre jobban végigkérdezem az összes lehetséges kimenetelt, akkor TALÁN találok megoldást. Így nem tehetek mást, mint bocsánatot kérek tőlük lélekben, hogy nem élhetnek tovább, hogy ők nem kapnak esélyt. :( :( Szóval valahol igaza van azoknak, akik azt mondják, itt nem tudod valójában kontrollálni az embrió-redukciót, azt ugyan mondhatom, hogy a lefagyasztott embriókért ha törik-ha szakad visszajövök (még ezt sem tudom teljesen garantálni, hiszen mi van, ha elvesztem 2 év múlva a méhem pl), de a morulákkal a 6. napon, akik talán beültetve továbbfejlődnének, nem tudnak mit kezdeni. 

Ezt magamban kell elrendeznem, ami egyelőre még nem történt meg. És persze arra is gondolok, hogy bár anyaként és leendő anyaként persze közel áll hozzám az a romantikus elképzelés, hogy ők a "kis küzdők", akik továbbfejlődtek 2 nap kihagyás után, de valójában sajnos a rideg orvosi valóság az, hogy az ilyen kihagyások anomáliák a fejlődésben, ami nem szokott hosszútávon jót jelenteni - magyarázta a biológus az előző helyen. Vagy ezzel csak nyugtatgatom a lelkiismeretem? Nem tudom. 

A másik dolog, amit tanultam - és szintén csak utólag esett le: ez tök jól hangzik, amit ezek az intézmények ígérnek: "garantálunk Önnek 2 egészséges, 5 napos embriót, ha nem, a felét kell csak fizetnie az árnak." szuper, nem? 
Csakhogy: az esetek nagy százalékában nem blasztociszta lesz az 5. napon, hanem morulák, amik hivatalosan már blasztocisztának számítanak, de valójában még nem azok (a morula után jön a kompakt morula, utána a blasztociszta, aztán az extended aztán a hatching blasztociszta). Morulától fölfelé tehát ők azt mondják, kérem szépen mi megtettük, amit ígértünk, tessék kifizetni a teljes árat. Viszont a morulád ugyan beültethető lenne, de nem lefagyasztható....
Vagyis én a beültetés napján azt láttam, hogy van egy Extended Blasto, nyilván ezt fogják beültetni, hiszen ez a legügyesebb, van egy compact morula (amire azt mondták, hogy kicsit lassabb, de morfológiailag nagyon szép), és van még két morula. De lehet, hogy már másnap nem marad semmi a morulákból, nem fejlődnek tovább, ők viszont széttárják a kezüket, saaajnos ők akkor is megtették, amit ígértek, neked viszont nincs lefagyasztható embriód. 

És hogy hogy vagyok? Reménykedősen. Volt már két olyan próbálkozásunk, amikor eljutottunk a beágyazódáson túlra, legalábbis a HCG értékek tanúsága szerint, és mindkétszer éreztem, hogy "valami elindult". A punkció utáni 5. nap környékén a hasam mélyén elkezdődött egy fajta fájdalom, kicsit más, mint a menstruációs, ami nekem mindig hátrasugárzik a hátamba, ez inkább egy tompa alhasi nyomás-fájás, aztán nap táján egy fura mellfájdalom nem érintésre fájt, hanem "csak úgy" izomláz-szerűen. Hát ilyesmiket érzek most is. De tekintve, hogy közben állati gyenge vagyok ettől a rohadt vírustól, nehéz megkülönböztetni, hogy melyik micsoda. 

És persze azt tanultam az előző két beültetés keserves tapasztalataiból, hogy hiába indul el valami, az még édeskevés, folytatódnia is kell... 

A következő mondatokért jár mostantól azonnali pofon: 
"ne aggódj" vagy "nyugodj meg" - és ennek továbbfejlesztett változata: "ne aggódj, MERT AZ ROSSZAT TESZ"
---- öööö köszi bazmeg azt hogy csináljam???

"már az is jó, hogy eddig eljutottál"
----- nem, nem jó, egyáltalán nem jó, és ha csak idáig jutottam el, akkor kifejezetten SZAR

és végül a kedvencem: 
"l a z í t s" 
.... (hörrr!!!!)

"két ünnep között" vagyunk, megjártuk Brno-t, egyik este mentünk, másik este jöttünk. Ma kellett telefonálni, hány termékenyült meg, itt az eredményünk: 
9 petesejtet szívtak le, 8 volt érett, ebből 6-ot tudtak megtermékenyíteni, tehát most 6 db. embriónk van, a PU+1 napon. 

az én gyomrom akkora, mint egy cseresznyemag, annak ellenére, hogy a kisfiunknál 5 petesejtből 2 hagyta magát megtermékenyíteni, azt a kettőt be is ültették, és az egyikből lett Marci, szóval nem a mennyiség, hanem a minőség számít, valamint még nem is tudjuk, hogy ebből a hat megtermékenyített sejtből hányból lesz 8 sejtes, és hányból lesz esetleg blasztocita, lehet hogy jobb arányok lesznek, mint gondolnám, és végül pedig, minden lombikos nő közös nagy jelmondata szerint: egyetlen petesejt is elég egy babához, szóval mindent tudok, de... persze keveslem. A papírforma szerint minden lépésnél harmadolódik az eredmény, tehát ebből 3 még lemorzsolódik a 3. napig, utána pedig még egy a blasztocita-fázisig. Ha így vesszük, van esélyünk két blasztocitára. Másfelől viszont olyan iszonyú elérhető közelségbe került a kudarc lehetősége, hogy ezt az egészet újra kell majd csinálni, akár a fagyasztott embrió beültetés kedvéért újra ki kell menni ősszel, újra várni, gyógyszert szedni, reménykedni.... Jaaaaj. 
Negatív vagyok? Hát igen. Annyi kör volt már, annyi reményteli és kevésbé reményteli kör, úgy érzem: miért pont nekem sikerülne?
Olyan elképzelhetetlenül távolinak tűnnek azok a nők, akik - a kerítés másik partján - egyszerűen csak egy nap arra ébrednek, hogy hopp, teherbe estek... El sem tudom képzelni, hogy létezhet ilyesmi?!?

Úgy megküldtek Utrogestan-nal, hogy a fülemen is az folyik ki, napi 2x4 golyócskát kell használnom, ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag folyamatosan csöpög valami ki belőlem, ez főleg éjszaka bosszantó, mert csi-kiz. De persze szedem szájon át az Estrofemet is, és persze szedem mellé szorgosan a terhesvitamint is (mikor el nem felejtem). 

Holnapután telefonálok megint, akkorra már remélhetőleg többet tudunk. Sajnos itt nem a biológusnővel beszélünk, aki esetleg tudna olyat mondani, hogy szépek, nem szépek, egyik szebb, másik kevésbé, itt egy magyar anyanyelvű összekötővel beszél az ember lánya, aki a számítógépből olvassa ki az okosságot. 

Brno-ban egyébként a férjem feltette az összes kérdését (ez szám szerint 4679 volt), ami csak eszébe jutott, először az összekötőnek, aki nagyon helyes volt, de látszott a szemében a kétségbeesés, amikor az én drága precíz férjem pontról pontra végigvezettette magát az egész folyamaton, és újra és újra megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért ICSI-t csinálnak, mikor a magyar rendelőben a természetes megtermékenyítést részesítették előnyben, és csak, ha nem sikerült, akkor csináltak ICSI-t. 
Majd mikor jött a doktornő, akkor újra nekifutott az ICSI-s kérdésnek. 

Ott egyébként nagyon idegesítő volt, vagyis nagyon feszengtem, de valójában én sem pontosan értettem a dolgot: itthon azt "tanultuk" erről, hogy a petesejt cumulusát (amiből táplálkozik) lebontva lehet csak ICSI-t csináni, akkor pedig ő már képtelen testen kívül tovább érni. Tehát ha lebontják a cumulust és hopp, mégsem érett a petesejt, akkor már nincs mit tenni. Ellenben ha rajtamarad a cumulus másnapig, akkor a csöppentéses módszerrel szépen meg tud termékenyülni, másnap reggel lebontják a cumulust, és ha addig nem termékenyült meg, akkor még mindig jöhet az ICSI. 
Persze lehet (ez már csak a saját okoskodásom), hogy Brno úgy gondolja, amelyik petesejt nem érett a leszívás pillanatában, az kuka, abból már úgysem lesz kisbaba, szelektáljunk inkább nagyvonalúan, de én, akinek világéletében csak egy vagy két érett petesejtem volt, olyan pazarlásnak érzem ezt...
Mindenesetre ez egy teljes kórházra vonatkozó policy, hogy nincs természetes megtermékenyítés, csak ICSI, úgyhogy ebbe bele kellett nyugodni. Nem így az én férjem, kétszer is nekifutott :) :) 

Mindig tanulok egyébként ebből, mert volt még egy kérdés, amin sokat rugózott: számunkra erkölcsi okokból az embriók megsemmisítése nem jön szóba. Sem a kutatásra felajánlás. Persze ez most jókora arcoskodás tekintettel arra, hogy nagyjából semmit nem tudunk befolyásolni az egész folyamatban, de mégis: mi abban hiszünk, hogy itt élet fogan, és az életet önkényesen elvenni, megszüntetni nem szabad. Csehországban azonban a törvények nem engedélyezik a harmadik félnek felajánlást, nincs embrió-adományozás teljes csehországban. Én itt be is fejeztem volna a kérdezősködést, ha nincs, hát nincs, ez van, majd mindegyikért visszajövünk (ugyebár akkor még abból indultam ki, hogy 8 embriónk lesz és magától értetődően a-zon-nal teherbe esek (:D). De azért mindig történik olyan váratlan esemény, ami ezt megakadályozhatja, ezt tudjuk, akármennyire is nem akarunk rá gondolni, de itt mégiscsak évekről van szó, amíg ezek az embriók várják a sorukat. 
Az én férjem azonban nem állt meg itt, kérdezett, kérdezett, míg ki nem préselte, hogy hát ők nem csinálnak ilyet, viszont hazaszállíttathatjuk magyarországra, és akkor lehet adományozni :D :D 

Szóval néha mégis érdemes kérdezni. 

Most drukkolni kell ennek a 6 kis életnek, hogy növekedjenek, erősödjenek, találkozhassak minél többel, szépen egymás után!

Holnapután megyünk. Hol-nap-u-tán. 

Ennek megfelelően úrrá lett rajtam a PÁNIK. Nem, véletlenül sem azon pánikolok ilyenkor, amin ténylegesen lehetne (hány petesejt lesz, lesz-e életképes embrió, ha igen, hány, beágyazódik-e, megmarad-e), hanem valami teljesen irreleváns baromságon, ami éppen szembejön. 

Hogy tudniillik nincs-e esetleg klamidiám. Vagy Ureoplazmám? (az.meg.mi.a.lóf*sz?). Három hete, mikor megkaptam a kezelési tervet, úgymellesleg megkérdeztem a Brno-val összekötő csajt a rendelőben, hogy van-e esetleg még bármi, amit érdemes csinálni. Azt vártam, hogy megnyugtat, hogy ááá nincs, ehelyett azt mondta, hogy ha már így megkérdezem, érdemes STD vizsgálatot csináltatni, toxoplazma-klamidia és társai, van orvos, aki ki se engedi Brno-ba úgy a nőket, hogy ez nincs frissen, de mondjuk Brno nem kéri, viszont terhesség alatt probléma lehet. 
Nosza, elmentem a nőgyógyászomhoz, ide nekem azt a vizsgálatot, még éppen kitenyészik, szuper. Két hét múlva telefonálok. Nem kell, mert ők szólnak, ha bármi van. Oké, de azért tutiziher felhívom őket majd. Nem kell, küldik is azonnal a leletet ahogy megvan. Jó, de azért...de nem de igen - na ebben maradtunk. Tegnap felhívtam őket, hát ők nem tudnak a leletemről. Nyomát se találják. Egyáltalán ki vette le, és LÁTTAM-E, hogy levették?!? Basszameg hát a p**mban turkáltak, már hogy láttam volna, kinek van ott szeme?!?!?! Hát persze, hogy az enyémet keverték el. Helyes volt a dokim, bírom, mikor beismerik és megpróbálják kézzel-lábbal jóvátenni ahelyett, hogy mellébeszélnének, de hát ugye itt az idő pénz. 
Innentől kezdve tehát már nem csak aggódtam, hanem mély meggyőződésemmé vált, hogy valamelyik pozitív a négy betegség közül Tavaly volt egy pozitív ureoplazma tesztem, akkor azt mondták, szedjek Szumamedet, szépen elmúlik. Kell ellenőrzés? Nem kell, ááá, dehogy kell, csak szedjem és elmúlik. 
Most a dokim azt mondta, hogy ááááááá az ureoplazmától ne aggódjak igazán, az minden 3. embernek pozitív, ki se lehet kezelni igazán (akkor mire szedtem az antibiotikumot???), aggódjak inkább a klamidia miatt, az veszélyesebb. Oké, hát én aggódtam. Nekiálltunk, hogy hogy lehetne a leggyorsabban, még hétfőnél is gyorsabban levetetni a kenetet, és nem viccelek legalább 5 helyre telefonáltunk, egy helyre elmentünk személyesen, fellármáztunk két orvost és két ügyeletet (úristen komolyan valamilyen pszichiátriai gyógyszert kéne szednem nagy dózisban vénásan), mire megtudtuk, hogy a laborokban hétvégén még a baktériumok is szabadnaposak, úgyhogy el lehet felejteni a tenyésztés leadását. 
A két orvos és két laboros mondott megnyugtatásképp három ellentmondó információt ezekről a betegségekről, a google mondott egy negyediket, úgyhogy ebben megnyugodva kinéztem magamnak egy nagyon szép élénkpiros rúzst, amit aztán a szűkös anyagi helyzetünkre való tekintettel egyelőre nem vettem meg. De ha legközelebb rámjön a nemibetegség-szorongás, esküszöm megveszem. 

A továbbiakban tehát most nagyjából azon múlik minden, hogy milyen donort fogtunk ki. Vajon ő az, aki 10 év múlva meddőségi központban ül majd, csak ezt ma még nem tudjuk, vagy ő az, akire csak ránéz majd a férje és teherbe esik? Kétszer kell telefonálni, első nap leszívás után, meg a 3. napon. De ugye a 3. és az 5. nap közben harmadolódik az embriók száma általában, itt lép be az apai genom, itt kiszelektálódik egy csomó embrió, és csak az igazán jók lesznek blasztociták. Vajon hány? És vajon... 
Asszem mégiscsak jobb a klamidián aggódni. 

Itt a Terv, és a következők derültek ki belőle: 

1. szedem folyamatosan a most is szedett fogamzásgátlót, összesen majdnem két ciklusnyi ideig, kicsit kevesebb lesz tán. 

2. Közben kapok egy injekciót most szombaton, ami leállítja a petefészekműködést (dejólhangzik, de hát fejben persze tudom, hogy ez következik). A brno-i kapcsolattartó azt mondta, mélyen a szemembe nézve, hogy ne olvassam el a tájékoztatóját. És hogy onkológiai kezelésekben is adják. És hogy 30-40ezer Forint. És hogy ha felírná egy onkológus, akkor dobozáron. Nos, van onkológus ismerős, de ezt nem tudják felírni, csak ha be lennék regisztrálva egy ilyen diagnózissal, ilyen leletekkel, szóval gyanítom, hogy nem savanyúcukorka. :S

3. július 24-én elkezdem az Estrofemet, ami felépíti majd a nyálkahártyát. Aztán egyetlen itthoni ultrahang lesz, 3-án, még egyet csinálnak a leszívás napján ők maguk Brnoban. 

4. azt, hogy mikor lesz ténylegesen a leszívás és a beültetés, az ezen a 3-ai napon tudják majd megmondani, csúszhat is egy-két napot a 7-éhez képest, vagy talán lehet előbb is? Azt nem hiszem. 

5. Sok múlik azon, hogy milyen donort fogok ki. Ha nem tudnak az 5. napig elvinni legalább két petesejtet, akkor - ha csak egy blasztocita marad - akkor visszaadják a pénz felét. Ha egy sem marad, akkor kapunk egy új ciklust. 

6. Sajnos a hölgy viszonylag sokszor mondott példákat, hogy a múltkor is úgy volt, hogy első körben nem sikerült, de a második körben már.... Rossz volt ezt hallgatni nekem, aki természetesen Augusztus 30-án már terhes terveztem lenni - nyilvánvalóan. 

7. Azóta bizarrabbnál bizarrabb álmokat álmodok. Az egyik arról szólt, hogy megvolt a transzfer, és sikeres is volt, de VAGY egy gyerekkel voltam várandós, VAGY egy kék mor-zsa-por-szí-vó-val...(!!!) Hogy ez a tudattalanom melyik agytekervényéből mászott elő és miért, arra még nem sikerült rájönnöm, de őszintén remélem, hogy mégiscsak inkább egy gyerekkel leszek terhes. 

8. Összességében azt hiszem, legközelebb nyugodtan fordulok direktbe a klinikához, mert szerintem ezt én is le tudnám vezényelni egy sima nőgyógyász segítségével, kevesebb pénzért. Ezzel együtt nekünk szerencsénk volt, mert éppen most emeltek árat a magyar klinikán, de mi még az előzőt fizettük, ez így elfogadható. 

Kezdek összebarátkozni a gondolattal, hogy ugyanúgy fogok izgulni ennél a kezelésnél, mint bármelyik más IVF-nél. Eddig azt hittem, "hiszen nem is az enyém", ezért aztán nem fog engem különösebben foglalkoztatni, hogy hogy alakulnak a számok, hány tüszőből hány petesejt, milyen minőségű embriók, vagyis persze, hiszen fizetünk érte, nem is keveset, tehát fog érdekelni a hatékonyság, de ennyi. 
Most jövök rá, hogy természetesen az anyává válás folyamata már sokkal előbb elkezdődik, ott, hogy pontosan ugyanúgy izgulok, hogy lesz-e esélyük, esélyünk együtt, hogy drukkolok nekik, hogy akarom őket, nem csak azért, mert pénz, hanem azért, mert ők kis igyekvő sejtecskék lesznek, pontosan úgy, ahogy az eddigiek is, akiknek élet járna, gyönyörű és fájdalmas, gazdag és hosszú élet, és milyen jó lenne, ha én lehetnék az anyukájuk!

Elképzelem, hogy jövő májusban egy ilyen kicsi babát a karomba fogok... nos, ennyit már tudok az anyaságról, hogy nem mindent elöntő szeretetet éreznék, hanem egy furcsa, izgatott, feszült, szaglászós, érintgetős, ölelgetős érzést, ami mindent, de tényleg MINDENT betölt, és amiből majd egyszercsak úgy bújik elő az anyai szerelem pár hét alatt, mint kis palánta a virágcserép földjéből apránként. 

Ja, és még egy örömteli dilemma: augusztus elején lejár a GYES. Marci oviba megy, logikus lenne, hogy én dolgozzak többet. Csakhogy. Az én szakmám hosszú elköteleződéseket igényel részemről (is), és a klienseim részéről (is). Belefektessem az energiát, hogy bővítsem a munkámat, ahogy logikus lenne, lezártam két nagy munkámat is, jó lenne helyette újat, már csak anyagi szempontból sem lenne mindegy ugyebár. Ha minden így megy tovább, ahogy most állok, ősszel pontosan feleannyit fogok keresni, mint most. Hála a Jóistennek így is megélünk, de azért szűkebb lenne az élet. 
Mondhatom azt magamnak: amíg effektíve nem vagyok terhes, addig business as usual, szerződhetek bárkivel, hiszen ugyanúgy lehet, hogy semmi nem lesz az egész Brno-i programból, bár ebbe belegondolni is rossz. 
De ha szerződünk, és én az első két hónap során be kell jelentsem, hogy jaaaa, én persze terhes vagyok, fél évig tudunk együtt dolgozni, nem több évig, ahogy számított rá, így alakultak a dolgok, sajnálom...? 
De ha nem ezt teszem, akkor egy olyan életet fogok folytatni, ami állandó "mostmármindjártterhesleszek" agymenés, ami elviselhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy bárki, aki eljutott a petesejtdonációig ezen az átoknehéz úton, egyetért velem, így nem lehet élni. 
Plusz itt az anyagi része: fix állást nem fogok keresni, főleg, mert az rettenetesen nagy merevséggel jár egy ilyen pici gyerek mellett, hacsak tehetem, elkerülném. Rossz arra gondolni, hogy nem én osztom be a napjaimat, vagy a 3 hetes nyári szabadságokra. Szóval akkor marad a vállalkozás. Ez jelenleg azt jelenti, hogy 70ezer Forint körüli összeget fogok befizetni, hogy valamelyest elfogadható CSED-et meg GYED-et kapjak. Oké, tehát akkor nem elég, hogy felét kapom majd annak, amit eddig, hanem még fizetek is azért, hogy dolgozzak. :( 

Ezekre a dilemmákra nyilván mindenki ráismer, aki valaha volt ebben a szar gyerektervezős-denemjönagyerek-demajdmostmármindjárt-demégsem időszakban,Na ebben vagyok mostanában, nyakig. Milyen projektet vállahatok el jószívvel, ami fizet is, de el fogok tudni jönni, ha úgy alakul, anélkül, hogy szembe kelljen hánynom magam. 

MINDEN amellett szól tehát, hogy augusztusban sikerrel járjunk, mert mindezek a problémák minden sikertelenséggel eltelt hónappal hatványozódnak. Szóval részemről eldöntöttem :D Már csak a sorsnak kéne megértenie végre, hogy teljesen igazam van. 

Hosszan nem írtam. A május-június hagyományosan hajtós időszak az én szakmámban, projektek lezárása, konferenciaelőadások, és más megmérettetések. Fordítok is mellesleg, persze annak a határideje is most volt, pedig februárban vállaltam el, franc se gondolta, hogy a HorrorMájusban kell majd leadni.

(annyira vicces, mert persze meg akarom őrizni az inkognítómat, hogy véletlenül se ismerjen fel senki, ezért tehát eltorzítom a munkahelyi feladataimat is. Például lehetnék óvónő is, aki az óvodai ballagást-énekbetanítást-sütisütést-gyerekbúcsúztatást sikeres projektzárásnak írja. De fordítani tényleg fordítok :) ) 

A HorrorMájus idén június végéig tartott, minden héten azt mondogattam a férjemnek, hogy már csak egy icipicit bírja ki... Már csak egy hét (meg még egy kicsi - gondolom magamban), és nem ugrok fel reggel szex után az ágyból azonnal, hogy még fél órát dolgozzak, míg ébred a gyerek, egy hét, és rendesen kitakarítom megint a lakást, összeszedem a kurva legókat a szobában, és esküszöm sohatöbbé nem ültetem a gyereket a tévé elé. Vagy legalább őszig nem. 
Szerencsére minden HorrorMájus véget ér egyszer, és most nekifordulhatunk ennek a nyárnak, amit próbálok kiélvezni annak ellenére, hogy annyiféle kétség van bennem, és annyi izgalom, hogy nehéz másra gondolni. 

De mi is a helyzet Brnoval?
Szóval az úgy van, hogy mikor megkapja az ember az időpontot, akkor kifizet egy négyfős család egyhetes szupernyaralásának megfelelő összeget Brnonak előleg gyanánt. Hálistennek idén az Euró 330 Forintra kúszott fel, ez az egész kezelést 20-30-40ezer Forinttal drágítja. Mit nekünk, ugyebár... 
Aztán csinálták a próbahónapot nekem, majd most fogamzásgátlót szedek, mégpedig folyamatosan, gondolom ezzel hangolják össze az én ciklusomat a donorral. 
Jövő héten megyek a "kezelési tervért". Akkor fog kiderülni, hogy hogy is néz ki majd az az utolsó két hét, mikor kell bemenni a magyar orvosokhoz, és főleg hányszor. Nemmellesleg ekkor kell a magyar rendelőt kifizetni, Száz rugó, mit nekünk. NYILVÁN úgy jött ki a lépés, hogy a férjem szabadságát éppen július végén és augusztus elején tudja kivenni,tehát messzire nem utazhatunk el, ha azon a héten kétszer mondjuk be kell mennem ultrahangra... Naná, így jártunk, sebaj, majd kimozdulunk pár napokra. Vagy itthon maradunk, és mindennap étterembe járunk kárpótlásul. Amiből az lesz, hogy ááá, hiszen majd főzök itthon, és az is majdnem tök olyan de mennyivel olcsóbb... de azért közben még bedobom a mosást, de drágám nyugodtan mondd tovább a mondatodat, a fürdőszobából is hallom... És az emailjeimet azért megnézem, az csak két perc, de basszameg erre muszáj válaszolni, mert ez munka... jahogy szabadságon vagyok, de hát mindegy mert ő is pont a facebookot böngészi a leves mellett... és kettőt pislogsz, és máris pontosan ugyanolyan heted van, mint bármelyik másik.
Nemrég egyébként lett egy óriási előrelépés: találtunk bébiszittert, akire este rá lehet bízni a gyereket. Elaludni nem bír mással, csak velünk egyelőre, de legalább egy-egy 7-10-ig tartó kimozdulásra elszökhetünk kettesben. Mikor nem volt gyerekem, úgy gondoltam, hogy gyönyörű terv heti egy estét magunknak fenntartani, hiszen a házasságot is életben kell tartani. Most a heti egy randevú olyan lehetetlennek-hihetetlennek tűnik.. 
Mert akkor ugye kéne egy másik este, amit az ember a barátaival tölt, hiszen arra is szükség van. És sportolni is kéne, az egészség nagyon fontos. De persze a másiknak is van joga elmenni, mert hiszen neki is vannak barátai, és közös barátaink vannak. A gyereket meg beadjuk a hetes iskolába, vagy minden este csak az egyik szülővel találkozik... 
A végén csak heti egyszer találkozunk, a randinapunkon... a jó házasság titka, nem igaz? ;) 

Ezzel együtt most nemrég volt egy gyönyörű esténk kettesben, mikor beszélgettünk, végigmondtuk a mondatokat, végigittuk az italunkat, FIGYELTÜNK egymásra és a mondatok közben nem azt számolgattuk, hogy vajon ezt még végig tudom-e mondani az előtt, hogy a gyerek beleszólna, hogy inni kér mostazonnal. Hát az mesebeli volt.  Úgyhogy újult lelkesedéssel tervezgetem, hogy legalább havi egyszer jussunk el kettesben legalább a sarki krimóba meginni egy kólát (részemről) vagy egy sört (részéről). 

Többek között - hiszitek vagy nem - az én zárkózott, magáról keveset mondó férjem elmondta nekem, hogy ő nagyon vágyik még egy gyerekre. Én pedig annyira, de annyira megkönnyebbültem, hogy ezt így kimondta. Nálunk ugyanis az a helyzet, hogy én tolom ezt az egész gyerek-projekt-szekeret. Én kérek időpontot, én tartom számon, mi a következő lépés, hova kell menni, mit kell eldönteni, befizetni, megbeszélni. Ő csinálja velem, de bizony felmerült bennem, hogy talán neki igazából elég lenne ez az egy Marci-gyerek, aki most van, meg hát neki van egy nagykamsz gyereke is, és hát ő idősebb is nálam egy jó tizessel... hány éves lesz ő már, mire ezek a gyerekek felnőnek, hátha nem annyira van már ehhez kedve, csak a felesége bolondériájának tartja? 
Ekkor döbbentem rá, hogy milyen keveset tudunk erről (is) beszélgetni egymással. Hogy virágzik a fejemben valami arról, hogy ő mit is szeretne, mire vágyik, de ennek a valósághoz nagyon kevés köze van. Beszélgetünk, persze, a tejről-kenyérről, utazásról, autóbirtoklásról, hétvégi programról, és néha, ha nagyon sok időnk van, mit olvastál-mitláttál-mitmesélt az XY, de ennél mélyebb beszélgetésekhez nagyon sok ketteskedős időre lenne szükség. 
Szóva kiderült, ő is vágyik még egy gyerekre, és akkor úgy gondoltam, hogy akkor minden rendben lesz. Akkor van miért-kiért vállalni ezt a nagyon kockázatos utat, amitől azért nagyon félek is, valóban. Akkor nem csak az én heppem, hanem egy nagy közös vágy, amihez az kell, hogy én átlépjek a saját árnyékomon, és nekivágjak a Nagy Ismeretlennek, hogy milyen az, egy másik ember genetikáját magamba fogadni. 

Rajtam van az elmebaj. Jól alakulnak a dolgok, a munkáim - ha alig láthatóan is egyelőre - de fogyatkoznak, a próbahónapot sikeresnek nyilvánították, a nyálkahártya rendben van, van ugyan egy ciszta, de Brno szerint ezzel semmi baj sincs (óóóóóóó jaj ezen külön bőgtem egy sort: ha annak idején az a barom János kórházas orvos nem küld rögtök műtétre vele, akkor minden máshogy alakul. Persze én voltam a barom, hogy el is hittem, és nem mentem el tíz másik orvoshoz, de ki gondolta, hogy ilyen kevés ember ért ehhez igazán?)

Tehát mehetünk augusztusban. Szállást foglaltam, úgy döntöttünk, hogy a leszívás napjára csak ketten megyünk, Marci nélkül, akkor gyorsan megjárjuk kettesben az egészet, a beültetés után kint maradunk egy picit, bár senki nem állítja, hogy pihenni kell, de ki merne ilyenkor kockáztatni? Persze Marci úgy jött össze, hogy már a beültetés napján is ülőmunkát végeztem, mit nekem lombik, de akkor még nem tudtam, milyen szerencsés vagyok. 

Azóta viszont megint kétségek gyötörnek. MOST még lemondhatnám az egészet. A régi, szeretett munkahelyemen ismét felvétel van, várnának vissza (persze csak, ha nem lennék terhes két percen belül), Marci ovis lesz ősztől, okos, ügyes, szép, minden mehetne tovább ebben a kerékvágásban. Egy-gyerekes anyuka lennék, mint oly sokan. 
Mi ez az őrület, hogy nekem KELL még egy gyerek? Hogy a Marcinak KELL még egy testvér? 

És ott a nagy Mi Lesz Ha. 
- mi lesz, ha nem sikerül? Se elsőre, se másodjára? Hány ilyen próbálkozást lehet még ép ésszel kibírni?
- mi lesz, ha sikerül, és 9 hónap múlva megszületik egy tök idegen gyerek, akiről azonnal látszik, hogy egyáltalán nem hasonlít rám, ahogy Marcin még én is látom, hogy hasonílt, és ez minden áldott nap eszembe jut majd? 
- mi lesz, ha nem tudom úgy szeretni, ahogy Marcit szerettem? 
- hogy fogom megmondani neki? Mit fog szólni? Mi lesz, mikor eléri a szomorúság, hogy nem az én vérem? Érdekel ez igazán bárkit is? 

Úristen már saját magam unom magam ezekkel a kérdésekkel. Egyik nap a másik után gondolkodom ezen, miközben várakozok.

Aztán eszembe jut az idős nagybátyám, idén halt meg télen. Kedves öreg bácsi volt, élte a becsületes, normális életét, eltemetett két feleséget, csak a család legszűkebb köreiben pletykálták, hogy az egyik már akkor a barátnője volt, mikor a másik még élt, de 30 év távlatából ez igazán mindegynek tűnik. Nem született gyerekük, végül kiderült, nála van a probléma. Mikor idős volt, és látogattuk Marcival, minden alkalommal könnyes szemmel nézte, és elmondta, ez az élet igazi értelme. 
És én néztem az elszaladt életet, amiben rengeteg öröm, bánat, izgalom, tevékenység, cél volt, emlékeztem rá kislány koromból, mikor még esze ágában sem volt öregnek és tehetetlennek lenni. És rájöttem: mindenkivel ez van. Egy másik nagybátyám most lett hatvan éves. Mire Marci ünnepli a hatvanat, én már pontosan ugyanúgy nem leszek, mint Zoli bácsi. Elmúlnak ezek a dolgok, amik most ennyire foglalkoztatnak. A szakmai konferenciákon az idősek gyakran elkezdik emlegetni, hogy is volt az 30 évvel ezelőtt. Ki mit hozott létre, mit vívott ki, mit tett le az asztalra. A fiatalok udvariasan hallgatják, elismerően bólogatnak, közben az internetet böngészik a telefonjukon. Elmúlt. Igazából már senkit nem érdekel. Lesz egy nap, amikor minden, amit az élet értelmének gondolok ma, az már a hátam mögött lesz. 

Furcsa gondolatok ezek, nagyon depresszíveknek tűnnek, de igazából megkönnyebbülés is erre gondolni. És furcsa, nagyon furcsa. Olyan abszurdan távolinak érzem azt, amikor már nem lehet előre tervezni, de hát ezt gondolta Zoli bácsi is, mikor én kislány voltam, és még a nyári szünidő eljövetele is rettenetesen távolinak tűnt karácsony táján. Ő már talán akkor is sejtette valahol, hogy kettőt alszik, és alzheimer-kórral küzdő idős bácsika lesz, Aztán egy marék hamu egy táblácska mögött.

Ahogy én is kettőt alszom, és mindaz, ami most van, már nem lesz. Lesz egy felnőtt fiam, és talán még egy, vagy egy lányom. Aki nem az én vérem, és vér szerint nem Zoli bácsi rokona. És unokáim. Akik nem hiszik el, hogy ők is öregek lesznek egyszer. Vagy talán már sejtik egy picit. 

Hát ilyen hangulatban vagyok mostanában. Azon gondolkodom, hogy talán valami egész másról szól az élet, mint amiről én hiszem, hogy szól, és hogy a Jóisten, akiről hiszem, hogy mindenhol itt van, egyáltalán nem ezeket a dolgokat tekinti fontosnak, amiket én most. A leadandókat, a megcsinálandókat, a nagy teljesítményeket vagy akár a gyerekek számát. Mert hiszen Zoli bácsit ugyanolyan szeretettel nézte így is, mint ha 7 gyereke született volna. Lehet, hogy csak az számít, hogy öreg, alzheimeres néniként lesz-e még annyi hitem őbenne, hogy hozzá akarjak menni. És hogy megtanítottam-e ezt a hitet a gyerekeimnek. A vér szerintieknek, és a nem vérszerintieknek. Lehet, hogy csak ennyi a lényeg. Nem tudom eldönteni, hogy ez megkönnyebbülés, vagy félelmes. Asszem mindkettő. 

A hétvégén megjött (NYILVÁN összeomlott egy világ bennem, mert egy ici-pici kis részem, egy teljesen pszichotikus, elmebeteg részem azt gondolta, hogy most majd akkor terhes leszek spontán, és én leszek majd a valakinek a valakijének az unokatestvére, akinek egyszercsak nem jött meg és spontán összejött évek lombikozása után. Hát nem én lettem.). Úgyhogy most elindult a projekt: szedem az Esztrofemet, hogy a 10-12. napon megnézzék a méhnyálkahártyát, vajon van-e elég vastag nyálkahártya a beágyazódáshoz. Próbahónap, mondhatni. Ettől aztán az az érzetem támadt, hogy elkezdődött valami, mert mire végetér ez a hónap, addigra már csak kevesebb, mint két hónapot kell várni, ami már semmi, igazán semmi... 

Közben fáj a szívem ezért a nyárért, ami igazán túl gyönyörű ahhoz, hogy az ember a centit vágja a végéig, de nem tudok mást tenni. 

És zabálom az epret - meg se próbálom már visszafogni magam. Igazság szerint a fizetésemet egyből utalhatnák Lajosmizsére, az eredmény ugyanaz lenne. Úgyis csak egy hónap...

Megpróbáltam megváltoztatni néhány alap-dolgot. Léptem egyet (egy nagyot) a lakás rendbetétele érdekében. Ez főleg a játékokkal kapcsolatos, dobozokba rendszereztem őket, legyőztem a nagy kísértést, hogy a szelektívbe rendszerezzem bele őket) Valamint a férjemet is sikerült megkímélnem tornádó-méretű haragomtól, amikor rá jellemző finomsággal kijelentette, hogy ideje volt. És hogy ahol Ő tart rendetlenséget a lakásban, az SENKIT nem zavar, úgyhogy az nem is számít, ellenben ahol én, az MINDENKIT idegesít. Nyilván. 

Valamint szeretnék örülni neki, hogy a gyerekemet felvették abba az oviba, ahova szerettük volna. El sem hiszem, hogy már ennyi idős. 
A hétvégén pedig két szülővel találkoztam, akiknek négy év körüli korkülönbséggel van gyerekük, és úgy gondoltam, hogy talán ez is működhet. Hihetetlen, hogy ezen mennyit bírok agyalni, hogy mi az IDEÁLIS korkülönbség a gyerekek számára. Eddig azt gondoltam, két év. Aztán azt láttam, hogy Marci két évesen még rettenetesen anyás volt, én meg rettenetesen Marcis, úgyhogy szerintem a mi párosunknak nem lett volna annyira jó megoldás, ha akkor kell kiszakadnunk egymásból. Tudom, hogy azok is felnőnek, sőt, tudom, hogy szorosabb testvérkapcsolat tud lenni, sőt, azt is tudom, hogy sokan úgy vélik, a nagy anyásság elleni legjobb gyógyír éppen a kistesó vagy az intézményesítés, de én mondjuk ezt az utóbbi nézetet nem vallom. 
A jobbik eszemet elővéve azt gondolom, hogy olyan sok és olyan kiszámíthatatlan faktorokon múlik, kiknek milyen korkülönbség a legideálisabb, hogy teljesen lehetetlen előre kisakkozni. Milyen az anyuka? Milyen a gyerek? Milyen a két gyerek? Milyen az apuka? Milyenek a körülmények? Van-e valami plusz megterhelés? Folytathatnám. 
Sajnos én mostanában inkább a rosszabbik eszemmel gondolkodom, ha gondolkodom egyáltalán, úgyhogy inkább ilyen Nőklapja-pszichológia komplexitású elméletekben utazom, miszerint két év ideális, négy év sok, afölött pedig már EGYKE a gyerek. Ami nyilván szintén szörnyű rossz 

Lesz egy nap, amikor feje tetejére állítom a világot, és úgy fogom látni, hogy mindaz, amit megkaptam, az miért jó, és miért úgy jó, ahogy megkaptam. Vagyis szuper, hogy van méhem, és nem azt vesztettem el, szuper, hogy van férjem, akitől lehet gyerekem, szuper, hogy van munkám, van lakásom, van hova szülni, van egy nagyjából egybentartott személyiségem (még ha ez a blog nem is mindig ezt az oldalamat tükrözi), nem utolsó sorban pedig van egy gyerekem. Úgy saccolom, hogy a halálos ágyamon már elképzelhető, hogy így fogok visszatekinteni az életemre. Jó lenne azért egy kicsit előbb is...

Ezzel együtt készülök rá, hogy megmondom a negyven éves barátnőmnek, hogy igaz, az előző baba nagy nehézségek árán, de természetes úton megfogant két éve (na jó, ha természetes úton megfogant, az nem számít nagy nehézségnek - mint tudjuk), de most az ég szerelmére kezdjen lombik-kivizsgálásokra járni, mert iszonyú gyorsan ki lehet futni az időből. Főleg, ha az ember 40 éves. Az emberek nem hiszik, nem tudják, hogy ilyenkor minden hónap tud számítani, ha már elindult valami. 

Úristen az anyám, micsoda rettenetes időszak ez... a május egy horror, ezt mindig tudtam, de arra még én sem számítottam, hogy: 

- az MA-s végzős hallgatók MIND a szakdolgozatleadási határidő előtti utolsó két napban fognak belbukkanni nálam a félkész szakdolgozataikkal
- EGYÁLTALÁN nem tudnak szöveget szerkeszteni (tényleg nem vagyok egy PC-guru, esküszöm nem, de azért tudom, hogy a következő oldalra csúsztatást nem enter-ek sorával kell elérni)
- a német trénerek pont annyira elfelejtik az időpontokat, mint a magyar trénerek, és még a kifogásaik sem változatosabbak (jaaa, elfelejtettem, vagyis nem is, hanem hiszen NEM IS ERRŐL VOLT SZÓ - debizony barátom, itt az emailed, konfirmáltad, pontosan erről volt szó, jaaaa, na akkor viszont elfelejtettem). 
- a majdnem háromévesek annyira idegesítőek tudnak lenni (de tényleg, úgy igazán!), hogy csak az úri neveltetésem tartott vissza attól, hogy lekenjek neki két rohadt nagy pofont, mikor SZÁNTSZÁNDÉKKAL földhöz vágta a laptopomat.
- hogy amint van egy kis szabadidőm, és elgondolkodom, bőgök, mintha gombnyomásra működnék
- hogy az előadásokra vásárolt ruháim (amik kiválasztása érdekében minden elvemmel szembemenve vettem a gyereknek egy markológépetvagymiafaszt KIZÁRÓLAG AZÉRT, hogy a boltban hagyjon választani) természetesen nem lesznek alkalmasak, mert én gyönyörű meleg májusi délutánra számítottam, ehelyett kurvahideg esős novemberi délután volt azon a hétvégén, amikor a legfontosabb előadásaim voltak. 

Azt hittem, de komolyan, hogy a férjem lesz a leggyengébb láncszem, aki majd nem állja a sarat rendesen, kiborul, megsértődik, feladja, szemrehányást tesz, szar feleségnek tart, lelépegyhosszúcombúszőkével... de kiderült, hogy a leggyengébb láncszem sajnos... ÉN VAGYOK :( :( :(  

Úgyhogy a következő vész-intézkedéseket tettem. 

1. ) vettem egy szájfényt, készpénzzel, nem kell MINDENKINEK tudnia róla
2. ) elmentem a konferencia reggelén fodrászhoz (legalább szép legyek, ha már okos nem), és olyan hajat rendeltem, amin NEM látszik a végső kétségbeesés. 
3.) Felvettem a csini ruha-szettnek legalább a felsőrészét, egy nagyonvastag harinacival és egy nadrággal
4.) előkerestem egy színben szuperül hozzáillő hosszú fülbevalót
5.) kikotortam a fülbevalót a vécéből, miután sikeresen  b e l e e j t e t t e m
6.) káromkodtam egy sort
7.) összehaverkodtam a technikus sráccal, hogy az előadás előtti szünetben kihúzza a powerpoint prezentációmat a szarból

8.) megtartottam az előadást. Azt mondták, hogy csináltam, hogy nem is izgultam. Nyilvánnem. 

Bevittem Marcit a munkahelyemre, ritkán járok arra, lévén tulajdonképp gyesen, és mindenki elmondta, hogy MENNYIRE de MENNYIRE hasonlít rám. Szuper volt hallani, még szuperebb lehet úgy hallani, ha semmi alapja sincs, mert egy kromoszóma nem sok, annyi közöd sincs a gyerekedhez. De el akarod ezt mondani a titkárnéniknek a munkahelyi folyosón? Neeeem. 

Kb. a hónap felénél járunk, pisilni, meghalni, üvölteni nem volt időm, de egyszer véget ér (egyrészt a lázas ifjúság), másrészt ez a horror május (és június eleje), és akkor már csak másfél hónap lesz augusztusig, amit nem számolok egyáltalán, de azért pontosan tudom, hogy már nem egészen három hónapnyira van. 

Becsavarodtam. Ezvan.